Pénzes István (szerk.): Műszaki nagyjaink 6. Matematikusok, az oktatás, a gépészet és a villamos vontatás alkotói, kiváló lisztvegyészek (Budapest, 1986)

Pekár Zsuzsa - Pénzes István: Pekár Imre

évvel idősebb, kevésbé tehetséges Sándor bátyjával, aki anyja kedvence lehetett, nem fért össze és ebből eredt gyerekkorának minden keserűsége, melyet még mint felnőtt férfi sem elfelejteni, sem megbocsátani nem tudott.3 Nyilván ez volt az ok, amiért ismét „száműzték-’ őt 1853—54-ben Rozsnyóról és Losoncra küldték unokabátyja, Pékár Lajos evangélikus tiszteletes (1810—1902) fennhatósága alá „corda”-ba. A légkör itt teljesen más volt, mint rozsnvói otthonában, mely Űjházv Eszter kényszerűségből magára vállalt kereskedői szerepéből fakadt. A félelemben, keserűségben gyökeredző spártai szigort itt egy magas szellemi szint követelményei váltották fel. Pékár Lajos — pályafutása csúcsán Nógrád megyei főesperes — eredetileg bölcsészetet és teológiát végzett, majd Bécsben, Berlinben ternészettudományi tanulmányokat folytatott. A 48-as forradalomban elszenvedett üldöztetések után papi pályája mellett kutató, kísérletező tudós és író lett. Felesége, Geduly Ottilia pedig ismert költőnő volt [34. 8. p.]. Pékár Imre az ő körükben egy magasabb kultúrát hordozó szinttel találkozott, ami őt is fokozottabb munkára ösztökélte.

A középiskola mellett nemcsak asztalosműhelyben, de esztergályosmesternél is dolgozott. Vizsgamunkája egy kis asztal és egy réz gyertyatartó volt. Középiskola záróvizsgáit Sóos Gábor igazgató előtt nagyon jó eredménnyel fejezte be. Losoncon töltött éveit visszaemlékezésében a túlterhelés hatása alatt mégis „szomorú éveknek” nevezte, holott itt ismerte meg Pékár Lajos leányát, a nála három évvel fiatalabb Emmát és ez a gyerekkori vonzódás irányította későbbi pályafutását, sőt egész életét.

Itt határozta el azt is, hogy „technikus” lesz, és mint ahogy az a 16. sz. óta a német bányavárosok „elit” polgárainál szokás volt, egyetemre akart járni. Anyagi lehetősége megvolt hozzá, mert Pékár János már 1840-ben bebiztosította fiait 4—4 részvénnyel a „Bétsi Életbiztosító Egyesület”-nél, Újházy Eszter pedig gondos könyvelést vezetett a részben átmentett apai örökségről, nehogy bármelyik fiát is megrövidítse.

Pékár Imre tehát Losoncon szerzett bizonyítványaival előbb hazatért Rozsnyóra, kiváltotta a céhnél tanulólevelét, a szolgabírónál vándorkönyvét és elindult 16 éves korában Bécsbe, hogy ott három évig (1854—57) a „Sam. von Boüingen K. K. Hof. Masch. Fabrikant, Joanzensbrückengasse” gyárában töltse gyakorlati éveit. Feljegyzései szerint reggel 6 órától este 7 óráig dolgozott felváltva a kovács, lakatos, esztergályos és mintaasztalos műhelyben. Közben egyetemre járt, ezen felül megtanult franciául is.

Magas, törékeny alkatú ifjú volt, így a gyári munka rendkívüli erőfeszítést jelentett számára. A nehéz és kezdetleges szerszámok használatától kétoldali sérvet kapott, sokat betegeskedett, de hősiesen kitartott elhatározása mellett, állandó rettegésben a gyári balesetektől, melyeknek oly gyakran volt szemtanúja. Gondosan vezetett naplójának fennmaradt töredéke vet fényt az „utált és gyűlölt” bécsi évekre.

Egy munkásruhában felvett színezett fénykép őrzi az 1855-ös év emlékét a következő megjegyzéssel:

517