Pénzes István (szerk.): Műszaki nagyjaink 6. Matematikusok, az oktatás, a gépészet és a villamos vontatás alkotói, kiváló lisztvegyészek (Budapest, 1986)
Dr. Terplán Zénó: Pattantyús-Ábrahám Imre
IV. Zárszó Pattantyús-Abrahám Imre a műszaki tudományok kandidátusa, volt tanszékvezető főiskolai tanár, majd tanszékvezető egyetemi tanár, a Magyar Vagon- és Gépgyár volt vezérigazgatója, volt soproni, majd miskolci dékán temetésén 1956. febr. 4-én, a budapesti Farkasréti temetőben a Nehézipari Műszaki Egyetem nevében Dr. Sályi István rektor, a miskolci Kohó- és Bányamérnöki Kar nevében Dr. Geleji Sándor akadémikus professzor, a kohómémökhallgatók nevében Krakler László, akkori V. éves kohómémök-hallgató, az OMBKE nevében Szeless László választmányi tag, az egyetemi pártbizottság részéről Simon Sándor akkori egyetemi docens, a győri Magyar Vagon- é< Gépgyár dolgozói képviseletében Lakatos Albert akkori vezérigazgató búcsiiztatta őt [3, 8]. Sályi István rektor búcsúbeszédéből a következő maradandó gondolatokat idézzük: „A régi nagy múltú egyetemek arculatát egymást váltó generációk számos, kiváló professzorának egymást követő munkássága alakította ki. Ott már, úgy érzem, természetesnek látszik, hogy az élők és az elhunyt nagy hírű professzorok együtt, alkotják az Egyetemet: ott már megszokott dolog, hogy az elődöket újból és újból utódok váltják, mindegyik a maga képességei szerint, élete munkásságában egy-egy ékkővel díszítve az Alma Matert. És amikor az Alma Mater búcsúzik egy-egy professzortól, a búcsúszavak méltóságteljesek, ünnepélyesek, mint amelyek a régmúlt idők mélyéből fakadtak. Hiszen a búcsúztató az élő és elhunyt tudós professzorok sokaságának nevében beszél: amazok elbocsátják az elhunytat soraikból, hogy emezek ünnepélyesen maguk közé fogadhassák a holtak és mégis halhatatlanok Kollégiumába, ahol már örökké az Alma Materé marad. De nekünk Miskolcon nincsenek még évtizedes vagy évszázados hagyományaink. A lázas építőmunka hevében eddig úgy véltük, hogy a mi Alma Materünket a benne és érte élők összessége alkotja, és nem gondoltunk még arra, hogy nekünk is lehetnek és lesznek halottaink. Még kevésbé tudunk e gondolathoz hozzászokni. Éppen ezért én most csak az élők nevében tudok szólni Hozzád, aki a miskolci professzorok közül elsőnek távozol körünkből. Az élők nevében szólok, akiknek szívét a búcsú percében mélységes fájdalom szorítja el . . . Életedben megosztottad szívedet a selmeci Akadémiához fűződő, felejthetetlen emlékek és a fiatal miskolci Egyetem küzdelmes élete között. Mint összekötő kapocs a múlt és a jövő között, igyekeztél e kettőt szorosan egymáshoz kötni, és az volt a vágyad, hogy a mi új egyetemünk folytatása és méltó utóda legyen a nagyhírű Akadémiának . . .”. A búcsúbeszédben elhangzottak ígéretek is. Munkásságának közvetlen folytatására azonban nem került sor. Olyan polihisztor jellegű utódot nem lehetett 251