Pénzes István (szerk.): Műszaki nagyjaink 6. Matematikusok, az oktatás, a gépészet és a villamos vontatás alkotói, kiváló lisztvegyészek (Budapest, 1986)
Dr. Terplán Zénó: Pattantyús-Ábrahám Imre
se. Nemcsak mint professzoromra, de mint aspiránsvezetőmre is hálával gondolok vissza. Hallgatóival szemben rendkívül jóindulatú volt. Előadásaiból a szakmaszeretet és a hivatástudat állandóan kicsengett, lelkesen rajzolta a kohászati emelő- és szállítógépeket, írta fel a hőtechnikai és gépüzemtani összefüggéseket. Állandóan utalt arra, hogy a „Rimánál” hogy és mint volt, mire kell ügyelni üzemeltetés közben. Előadásaira legtöbbször éjszakába nyúlóan, nem egyszer gyertyafény mellett készült. Ahogy egy-egy részt megírt, azonnal sokszorosíttatta, és adta ki hallgatóinak. Rengeteget dolgozott, és nem látszott rajta fáradtság, sohasem láttam ingerültnek. Megbocsátó, mentegető számonkérésével — amire elég ritkán került sor — többet ért el, mint mások a szigorú feddéssel. Vizsgán nem buktatott. Elégségest igen ritkán adott, azt is csaknem „bocsánatkéréssel” kiegészítve. Nála ez volt az elégtelen; az ilyen elégségest jobban szégyelltek a hallgatók, mint más tantárgyak elégtelenjét. Munkatársaival szemben igazi kollegialitással viselkedett. Önálló, felelősséggel járó munkára szoktattuk őket. Nem vezetőnek, hanem „tanácsadónak” éreztük magunk mellett. Ha valaki hozzáfordult — akár hallgató, akár oktató — mindig szakított időt meghallgatására, segítésére. Meleg, önzetlen szolgálója volt az embereknek, szakmájának. Méltán nevezték „aranyembemek”. Temetésén a győri Magyar Vagon- és Gépgyár vezetője is erre utalt, amikor azt mondta: Ha tudná, hogy ilyen hideg van, nem engedné, hogy itt fagyoskodjunk sírja mellett.” Ennek az életrajznak az összeállítója maga is írt néhány sort az 1981-es emlékkiállítás számára (1): „1951 őszén aztán Miskolcon újból találkoztunk. Ő az Általános Géptani Tanszék élére került, én már két éve vezettem a Gépelemek Tanszékét. Ettől kezdve nagyon sokszor együtt lehettünk. Különösen 1952-től, amikor őt a miskolci Kohó- és Bányamémöki Kar dékánjává, engem pedig rektorhelyettessé neveztek ki, és mindkét család 1952/53-tól Miskolc-Tapolcán lakott. 1954-ben együtt kaptunk beutalót a bükkszentkereszti akkori minisztertanácsi üdülőbe. Egy héten át szinte mindig együtt voltunk, egy asztalnál étkeztünk, sokat sétáltunk, rengeteget beszélgettünk szakmáról, egyetemről, Selmecbányáról, Sopronról, Győrről, Miskolcról. Hegyi túráinkon feleségemmel együtt megcsodáltuk bámulatos nagy jártasságát a növény- és madártanban.” Még számtalan kedves történet volna leírható, amelyek mind az ő nagyságát, kedvességét, nagy és széles körű tudását, általános műveltségét igazolnák. Erre a néhány évre (6. ábra) esett — tanszékvezető professzori és dékáni munkája mellett — néhány egészen kiemelkedő egyetemi jegyzetének megjelenése, elsősorban a Kohászati szállítóberendezések, ill. Kohászati elektrotechnika tárgyköréből [21—23], 1953-ban egy szovjetunióbeli tanulmányút minisztériumi delegáció tagjaként, és a rövid néhány év alatt két kormánykitüntetés. 249
