Pénzes István (szerk.): Műszaki nagyjaink 6. Matematikusok, az oktatás, a gépészet és a villamos vontatás alkotói, kiváló lisztvegyészek (Budapest, 1986)
Fonó Albert: Életem és működésem (Önvallomás egy gazdag életpályáról)
re irányítottuk az égőket. Evvel a szúróláng a kazán felületét nem érte el, és az üzem megfelelő volt. Az erőmű gépészeti megtervezése és felrajzolása után megkértem Vidor Emil műépítészt, hogy architektikus szempontból tervezze meg a gépházépületet. Meglepetésemre elhárította magától avval, hogy gépházat gépészmérnök tud tervezni, azon építész nem tud javítani. Ez egyetlen eset teljes gyakorlatomban, amikor egy építész valamire azt mondta, hogy a gépész valamit jobban tud megcsinálni. Ügy is épült meg, ahogyan megterveztem. A földgáz-távvezeték Torda érintésén túl Marosújvárig folytatódott, ahol a Solvay Szódagyárat látta el tüzelőanyaggal. Ebben az időben az arany árához képest a platina ára erősen megnőtt. A Sovay-gyárban annak voltam tanúja, hogy a szódagyártáshoz használt, platinából készült edényeket kicserélték színaranyra. Ezen lényegesen több pénzt kerestek, mint a szódagyártáson, mind a tordai, mind a marosújvári szódagyárban. A tordai után a Bólapátfalvai Cementgyárban kellett a villamosenergiatermelést és -átvitelt megoldani. A bélapátfalvai gyár a Budapest vidéki Kőszénbánya Rt. érdekeltségéhez tartozott, ill. azonos belga tőkések, a ,,Caisse de Proprietaires” pénzintézet kezében volt. Érdekes tény, hogy az érdekeltség itteni vállalatai jövedelmét mindenkor további bővítésekbe, érdekeltségek vállalásába és ingatlanvásárlásba fektette be. Mindig csak pénzt hozott be, ha szükséges volt, és nem vitt ki semmit egészen addig, amíg a pilisvörösvári bánya kimerült. A céljuk volt nagy pénzfeleslegüket befektetésekben konzerválni. A háborús viszonyok és az államosítás következtében tervük nem úgy sikerült, ahogy remélték. Bélapátfalván gőzturbinás erőművet építettünk a forgókemencékből távozó füstgázok hőtartalmát hasznosító kazánokban termelve a gőzt. Ezt kiegészítették a régi széntüzelésű kazánok, és energiát távvezetéken át hoztuk még az egercsehi bányatelep erőművéből is. A bélapátfalvai forgókemencéktől a füstgázok kb. 500 °C hőmérséklettel távoztak, indokolt volt tehát hőértékesítő kazánt felállítani. Ebben az időben épült a Tatabányai Cementgyár is sokkal hosszabb kemencével, ahol ennek megfelelően kisebb hőmérséklettel távoztak a füstgázok, és nem volt gazdaságos füstgázkazánt utána kapcsolni. Mérlegeltük, hogy melyik megoldás gazdaságosabb, hosszabb forgókemence vagy hőértékesítő kazán. Ügy látszott, hogy mind a két megoldás az adott viszonyok között helyes volt. A hő tökéletesebb kihasználása hosszabb kemencével elvileg gazdaságosabb, azonos távozó füstgáz-hőmérsékletnél, mint a hőnek gőztermelésre való felhasználása, mert minden energiaátalakítás veszteséggel jár. A forgókemence-tüzelésnél tehát több szén takarítható meg, mint az utána kapcsolt kazánnal. Ezzel szemben, ha a termelt gőzre szükség van, és azt különben széntüzelésű kazánban kellene előállítani, akkor a kazánhőfoknak megfelelő veszteség ott jelentkezne. Döntő az a körülmény volt, hogy Bélapátfalván közel volt az erőmű 114
