Pénzes István (szerk.): Műszaki nagyjaink 4. Reneszánsz gépészet, a repülés úttörői, a matematika, a fizika és a kémia alkotói (Budapest, 1981)
Pénzes István: Verancsics Fausztusz
A napóra ismertségére jellemző, hogy Verancsics az órákhoz fűzött leírásában (Melléklet: VI.) magyarázatra sem méltatja. Verancsics egyetemesnek nevezett napórája (Melléklet: VII.) az ,,időkör” és a „helyzetkor” egyesítéséből született. A függő fonalak az órákat és délidőben a napokat, illetve a hónapokat mutatták. A délben mért ámyékhosszból, összehasonlító adatok birtokában, következtettek a napóra földrajzi helyzetére. A vízóra nemkülönben régi szerszám. Állítólag a kínaiak már i. e. 22. században ismerték. A vízórák az elfolyó, elcsepegő vagy éppen növekvő vízmennyiség mérésén alapszanak. Verancsics vízóráját (6. kép) illetően sem bőbeszédű (Melléklet: VI.) Ennek ellenére az óra működésére nem nehéz következtetnünk. Az óra tengelyére hornyolt tárcsa van erősítve. A tárcsán kötél van átvetve, amelynek két végére súlyok nehezednek. A nehezebb súlyt edényben tárolt víz tartja. Az edény (a képen hordó) csapjának megnyitásával a súly süllyed és a tengelyt elforgatja. Az óra „felhúzásakor” az edényt megtöltik vízzel . . . A hivatkozott mellékletben Verancsics jelzi, nem a sajátját írja le, hanem olyan szerkezetet, melyet valahol látott. Valóban, a 6. mellékletben bemutatott vízórát már a 13. században leírta Issak ben Sid (1252—1277) arab író [38. 29. p. ]. A középkorban a tűzóra sem volt ismeretlen, bár az égést kísérő füst miatt aligha kedvelték. Verancsics tűzórája taplóval „működött’.’ Részekre tagolt taplóhoz kődarabkákat kötöttek. A függő taplózsinórt alul gyújtották meg. Egy órányi tapló elégése után a kődarabka tálba hullott, jelezve az idő múlását. Reggeledvén, a tapló kénes zsinórt gyújtott meg, az pedig meggyújtotta a gyertyát, hogy világítson, mire a tovább égő zsinór feletti kő lezuhanásának koppanása fölébresztette az alvót. Érdekes, hogy a mechanikai érzékű Verancsics képzeletét az 1300 körül feltalált kerekes órák nem ragadták meg. Daráló, szita, hántoló Verancsics szellemisége átfogta kora malmászatát és túlhaladta azt. Ezt a megállapítást nemcsak a teljes malmokra vonatkoztathatjuk, hanem az egyes malomgépekre is. Juanelo Turriano — akinek arcmását Tizian „Férfi máltai keresztel” című képe őrzi — órái és más mechanikai szerkezetei által lett naggyá. Darálója alig ismert. Turriano egyébként V. Károly (1519—1556) német-római császár és spanyol király udvari mechanikusa volt és az uralkodó kívánságára szerkesztette a kis őrlőkészülékét, mely a mai darálónk, sőt — egyes vélemények szerint [65] napjaink hengerszékének —■ első formája. A gépecskét először Agostino Ramelli ismertette 1588-ban. Turriano gépébe (10. ábra) az (1) nyíláson öntötték be a gabonát. Az őrlemény a (2) csatornán folyt ki a hüvely és a csonkakúp közül. A gépecske lényege tehát: kúpos, rovátkolt hüvelyben ugyancsak rovátkolt csonkakúpot forgattak. A két szerszám egyre szűkülő nyílásán fokozatosan aprózódott a termény, mert a forgó kúp balmenetű rovátkái a szűkebb térfogat felé terelték a 53
