Szőke Béla (szerk.): Műszaki nagyjaink 3. Fizikus és matematikus alkotó oktatók, főként a mérnökképzés tanárai sorából (Budapest, 1983)
Jakucs István † - Szőkefalvy Nagy Zoltán: Hatvani István
2. Kémia A XVIII. században a fizika cím alá még nagyon sokféle tudományt gyűjtöttek össze, közöttük volt a kémia is. Mindenhol, ahol fizikát tanítottak, tanították ezen belül a kémia alapjait is. Hatvani István a kémiát a szokásosnál jóval alaposabban, részletesebben tanította. Ezért elég joggal mondhatta 1777-ben: ,,mivel a kémia tudománya, legalább is e század hetvenes évéig a magyar akadémiákon és iskolákban csaknem ismeretlen volt, megpróbáltam valamit adni . . . 1750-től kezdve a hallgatóim a természettudománynak ebben a részében sem járatlanok”. (VII.) Ezt a mondatot úgy érthette, hogy a nagyszombati egyetem orvoskarának megalakulásáig, tehát 1770-ig nem folyt volna kémia oktatás hazánkban, a valóságban azonban már 1763-ben tanítottak kémiát Magyarországon a Selmecbányái Bányászati Akadémián, ahol a híres Jacquin Miklós volt a professzor. Hatvaninak annyiban van azonban igaza, hogy ez az intézmény akkor elsősorban idegen nemzetiségű, főleg osztrák hallgatókat képzett a bányászat és kohászat tudományára. Pontosan nem tudjuk, hogy mit adott elő Hatvani a fizika keretében a kémiából. Képet alkothatunk azonban magunknak a kémiaoktatás színvonaláról, minthogy az az 1777-ben kiadott könyve, amely a váradi vizek analíziséről szól, tartalmaz egy hosszabb értekezést a sókról. Hatvani állítása szerint ez az általa előadott kémia egy részlete: ,,hogy új munkát ne vállaljak — írja — csak azoknak a fizikai előadásaimnak egyik részét mutatom be, amelyeket 18 éve tartok.” Hogy ez mennyivel több, mint az előírásos anyag, arra nagyon élesen világít rá, ha összehasonlítjuk a sókról szóló értekezést az akkor a debreceni kollégiumban hivatalosan használt Winkler-féle tankönyv megfelelő részeivel. A tankönyv nagyon keveset, csak általánosságokban szól, ugyanakkor viszont Hatvani alaposan, s a gyakorlattal szoros kapcsolatban tárgyalja az anyagot. A szövegek összevetése után túlzott szerénységnek kell tartanunk Hatvaninak azt a megjegyzését, hogy „szinte semmi újat nem mondok el”. Hatvani híres kísérletei között nyilván kémiaiak is szerepeltek. Kémiai eszközei azonban, elsősorban törékenységük miatt, nem maradtak fenn. Azok között az orvosi receptek között, amelyeket Diósadi Elekes György talált meg, van egy olyan, 1777-ből származó, amelyen „pro experimentis phvsicis” jelzéssel a kollégium számlájára sósavat, kénsavat, salétromsavat rendelt [3.]. Az előbb említett könyv, amely a Nagyvárad környékén előforduló hév vizek analízisét tartalmazza, megmutatja azt is, hogy Hatvani a kémiát nemcsak tanította, hanem aktív művelője is volt ennek a „mesterségnek”. Ezeket a gyógyvizeket már nagyon régóta ismerték. Több mint kétszáz évvel Hatvani működése előtt 1549-ben Wernher György már azt írta ezekről a vizekről: „Sokan tartják ezt magyar hővizei közül a legelsőbbnek”. A kétszáz év alatt különösebb nem történt. Hatvani 1754-ben vetődött el oda, s kémiailag is megvizsgálta a víz összetevőit. Valószínűleg már akkor szándékában volt a vizs-23
