Szőke Béla (szerk.): Műszaki nagyjaink 3. Fizikus és matematikus alkotó oktatók, főként a mérnökképzés tanárai sorából (Budapest, 1983)

Renner János: Eötvös Loránd

szintesen a legnagyobb változás irányában 1 em-re eső növekedését jelenti, a nehézségi gyorsulás változását két észlelési pont között úgy kapjuk, hogy a gradiens ama összetevőjét, amely a két pontot összekötő egyenesbe esik, a két észlelési pont távolságával megszorozzuk. Ez az egyszerű számítási o'járás azonban feltételezi, hogy a változás a két pont között lineáris, vagyis i , ízszintes gradiens összetevője az összekötő vonal mentén ugyanakkora legyen. A távolság két végpontjában végzett torziós ingamérések általáb? különböző vízszintes gradienseket adnak. Eötvös, a gradiensösszetevő lineáris változását feltételezve, a gradiensösszetevők középértékét szorozta meg a távolsággal s ilyen módon a nehézségi gyorsulás változását a két pont között a legtöbb esetben kielégítő pontossággal kapta meg. Ha a mérési pontok egy vonal mentén sorakoznak, akkor pontról pontra haladva az előbbi eljárással a nehézségi gyorsulás változása adódik az egész vonalon. Megbízhatóbb eredményeket ad a hálózatos felmérés. Eötvös többnyire háromszögű hálózatban telepítette a mérési pontokat s valamennyi két szomszédos pont között kiszámította a nehézségi különbséget. Ekkor természetesen ugyanarra a pontra különböző irányokból több meghatározás is adódott, amelyek között eltérések voltak. A legvalószínűbb értéket középértékszámítással, vagy még pontosabban kiegyenlítő számítással lehet meghatározni. Ilyen módon Eötvös akár vonalak mentén, akár pedig a kérdéses területet kitöltő hálózat pontjaira megállapította a nehézségi gyorsulás változását valamely kiinduló pontra vonatkozólag. Eötvös a számítást a vízszintes gradiens föld alatti rendellenességeinek felhasználásával végezte, tehát a nehézségi gyorsulás változásai is a föld alatti rendellenességeket tükrözik. Az egyenlő rendellenességű pontok összekötésével az izogamma vonalakat kapjuk. Az izogammák helyenként zárt vonalak éspedig vagy a legnagyobb, vagy a legkisebb érték körül csoportosulnak. Az előbbiek a gravitációs maximumok, az utóbbiak a minimumok. A föld alatti rendellenességekből származó maximumok azt jelzik, hogy a kérdéses helyen a környezetnél nagyobb sűrűségű tömeg van a felszín alatt, a minimum helyén a környezetnél kisebb sűrűségű a tömegeloszlás. Közelfekvő volna az a gondolat, hogy a nehézségi izogamma vonalak valamiféle rétegvonalak, amelyek az eltakart, nagyobb sűrűségű földtani rétegek domborzatát mutatják. A magyar medence területén arra lehetne gondolni, hogy a régebbi korú rétegek által alkotott medencealjzat tükröződik az izogammákban. A kérdés sokkal bonyolultabb és Eötvös sem szándékozott a kérdést ennyire leegyszerűsíteni, bár mélyebben nem hatolt bele a különböző földtani rétegek elemzésébe. A nehézségi rendellenességek összetett hatást fejeznek ki, mert a két egymásra települt különböző sűrűségű réteg esete alig fordul elő a valóságban. A különböző korú földtani rétegek különböző sűrűségűek, sőt ugyanazon réteg mentén vízszintes irányban is előfordul sűrűségváltozás s a rétegek településében gyakran van diszkordancia. A nehézségi anomáliák helyes földtani értelmezése még ma sincs megoldva, Eötvös csak az első lépéseket tette meg ebben az irányban. Eötvös a potenciálelmélet alapján kiszámította egyes feltételezett egyszerű