Szőke Béla (szerk.): Műszaki nagyjaink 2. A bányászat, a kohászat, gépészet, az erősáramú elektrotechnika és villamos vontatás nagyjai sorából (Budapest, 1983)
Bláthy Ottó Titusz
teljesítményűeketgyártottakaGanz-gyárban. Az 59. ábrán látható az 1905-ben, a 60. ábrán pedig az 1912-ben gyártott legnagyobb transzformátoregység. Ennek feszültsége 50 000/8400 V. Az olaj hűtésére a transzformátor felső részében elhelyezett, bordás hűtőcsövek szolgálnak, amelyekben víz kering. A vasmagban csatornák vannak, így az olaj keringése is elősegíti a vasban fejlődő hő átadását. A tekercseket feszítőberendezések biztosítják a rövidzárlatok által okozott alakváltozások ellen. Az egész transzformátorszerkezet a hűtőcsövekkel együtt a transzformátor födeléhez van erősítve, ezzel a transzformátor az olajból kiemelhető anélkül, hogy a tekercsek és a kivezetések közti összeköttetést meg kellene oldani. Egy ilyen transzformátor súlya olajtöltéssel együtt kb. 36 tonna volt. Egyik ilyen transzformátor az 1911. évi turini kiállításon került bemutatásra és mint az akkori elektrotechnikai ipar csúcsteljesítménye, általános feltűnést és nagy elismerést ért el. Nyilván nagy szerepe volt e nagy transzformátorok hírnevének egy Bécsben végzett fiatal mérnök, Milan Vidmar, a későbbi világhírű transzformátorszakember és ljubljanai professzor elhatározásában, amikor 1912-ben Budapestre jött és Bláthy munkatársául szegődött. A nagy tanítómester mellett eltöltött 1912 —13-as évek egész életére döntő befolyást gyakoroltak. 1915-ben jelent meg, mint a Ganz-gyári tevékenységének gyümölcse, Vidmar első könyve: ..Moderne Transformatoren-Fragen” (402.). 1956-ban megjelent későbbi könyvének (438.) előszavában leírja, hogy évekig nyugtalanította őt a transzformátorrendszer feltalálásának elsőbbségi kérdése. Egy későbbi budapesti útja alkalmával föltette Bláthynak a „tapintatlan’5 kérdést, hogy hármuk közül ki volt a transzformátor tulajdonképpeni feltalálója. Bláthy világoskék szemében megjelent a pajkos-hamiskás mosoly és ezt felelte: „Természetesen Faraday”. Válaszában szellemesen és egycsapásra eloszlatta a kérdésből is kicsendülő ama föltevést, hogy az egész párhuzamos kapcsolású transzformátoros energiaelosztó rendszer egyetlen agynak, Vidmar föltevése szerint Bláthyénak, a szüleménye ; egyúttal pedig rámutatott az alapelv lángeszű fölfedezőjére. 1898-ban Tivoliban új erőmű építését kezdték meg, egyelőre négy, egyenként 3000 kVA teljesítményű gépcsoporttal, amelyekhez 1902-ben további három, ugyanilyen gépegység csatlakozott. A turbinákkal közvetlenül kapcsolt, háromfázisú, 45 periódusú, 24 pólusú generátorok 10 000 V-os áramot fejlesztettek. Ebben az időben e turbinák és generátorok a legnagyobb ilyen, Európában készült gépek voltak. A generátorok egységsúlya 86 t volt. Ez az erőmű még 1935-ben is üzemben volt; a vízerőmű gépháza a 61. ábrán látható. 1905-ben épült a manojlovaci vízerőmű, amely a Sibenik melletti karbidműveket látja el energiával. A vízturbinákkal közvetlenül négy, 6000 kVA egységteljesítményű generátor 42 periódusú, 30 000 volt feszültségű áramot termelt (62. ábra). Ezek a kivételesen nagy kapocsfeszültségű generátorok negyven évvel később, a második világháború végén még üzemben voltak, bizonyítva a Bláthy által alkalmazott szigeteléstechnika magas fokát. Ugyancsak 30 000 V kapocsfeszültségre készültek a Rómától 54 km-nyire 363
