Kelemen János: A budapesti metró története (Budapest, 1970)
IV. fejezet. A metró alagútjainak építése
32. ábra. Alagútépítés Kedvezőtlen az olyan talaj, amely korlátozás nélkül átengedi a talajvizet. Építési szempontból fokozottan kedvezőtlen, sőt veszélyes az a talaj, amely nemcsak átengedi a talajvizet, de az átszivárgás hatására annyira átázik, hogy omlékonnyá válik, esetleg megfolyósodik. A kemény sziklatalaj vagy kemény agyag jól vízteleníthető, mert kevés vizet ereszt át, ez pedig az alagútból egyszerűen kiszivattyúzható. Ha az ilyen kemény talaj erősen repedezett, nagy mennyiségű víz is átfolyhat rajta, ez sem veszélyes azonban, ha a talaj nem ázik át (elég tömör lévén), mert legfeljebb többet kell szivattyúzni. A budai oldalon kemény talajban épültek az alagutak. Bár a repedéseken át sok víz folyt az alagutakba, a talaj nem ázott át, így beomlási veszély kevésbé fenyegetett. A Déli pályaudvar—Moszkva tér között például kemény márgában folyt az építés. A sziklakemény kőzet repedésein szinte esőszerűen folyt a víz, ez azonban a szikla állékonyságát nem csökkentette. Az állandó „esőzés” eléggé megkeserítette az ott dolgozók életét, de veszélyt nem okozott (34. ábra). A pesti oldal altalajában több helyen van puha agyag, iszap, amely a víz hatására veszélyesen omlékonnyá vált. A Rákóczi út alatt homoktalaj, sőt helyenként folyós homok is található. A folyós homokot az 87
