Gát József: A zongora története (Budapest, 1964)
A VÁZ, AZ ÖNTÖTTVAS-KERET ÉS A TŐKE - Hangterjedelem
(Az amerikai hangszeripar már a 20-as évek óta 440-es magassággal gyártotta a hangszereket.) E táblázattal kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy a hangolás magasságának ez az állandó emelése nemcsak az énekesek hangját veszélyeztette, akiket emiatt már Praetorius is féltett. A történelmi hangszereknél a magasabb húrfeszültséget nem alkalmazhatjuk, hiszen fából való szerkezetük a hatalmasan megnövekedett húzóerőt nem bírja el." Hogy miért emelkedik egyre a hangolási magasság? Hogy miért tart igen sok zenekar a 444, sőt a 448 rezgésszámnál? A magasabb hangolásnál a húrok fényesebben szólnak és így a vonósok igyekeznek mindig magasabbra hangolni. Persze egy idő múlva a húrok megnyúlnak, illetőleg a húrkészítők is magasabb hangolásra méretezve készítik azokat, hogy a nagyobb feszültség mellett se legyen rövid az élettartamuk. Ekkor természetesen megint magasabb hangolás kellene a vonósoknak, és ez így menne tovább a végtelenségig, ha időnként nem lázadnának fel a többi zenészek és nem vetnék vissza rövid időre ezt a folyamatot. így állapodtak meg a múlt században egy nemzetközi zenész-konferencián az egyvonásos a 435-ös rezgésszámában, aminek a francia kormány rendeleté, a hangolás egységességét kötelezővé téve, még nagyobb súlyt adott. Ehhez hasonlóan született meg 1939-ben a 440-es rezgésszámról szóló határozat, amit — úgy gondolom — felső határnak kellene tekinteni, különben a Missa Solemnis vagy a Kilencedik szimfónia szopránszólamai sikoltozásokká válnának. Az átlagos szopránhang számára 440-es hangolás mellett is megerőltető olyan sokáig kétvonásos a-1 énekelni, mint ahogy azt a Kilencedik szimfónia szopránszólama követeli. Beethoven idejében legalább fél hanggal alacsonyabban énekeltek, és így sem lehetett könnyű. De ha így megy tovább, ha engedjük a hangolási magasságot egyre feljebb hajtani, a helyett igen hamar b-1 kell énekelni a szopránoknak. (Igazság kedvéért meg kell még mondanunk, hogy nemcsak a vonósok, hanem a jazz-zenekarok is felfelé hajtják a hangolást az élesebb színek kedvéért, mint ahogy emiatt volt már a század elején is félhanggal magasabb a fúvószenekar hangolása a szimfonikus zenekarokénál. [Ügynevezett „türkisch” hangolás]) HANGTERJEDELEM A hangolási magasság emelkedése miatt növekedett az egyes húrok húzóereje. Az egész húrozat húzóereje azonban enélkül is növekedett volna, mert a hangterjedelem fokozatos kiterjesztése egyre több húr alkalmazását tette szükségessé. 1700 körül, amikor a francia Nicolas Dumont először vezette be a „grand ravalement”-et, azaz az ötoktávos hangterjedelmet, úgy gondolták, ez már maga a tökéletesség. Az ötoktávos hangszer azonban még a XVIII. század közepén sem volt általános. Ph. E. Bach külön kiemeli, hogy a Versuch-hoz írt „próbadarabok”-at úgy írta, hogy négyoktávos hangszeren is el lehessen játszani. A XVIII. század végéig az öt oktáv uralkodik, és csak a XIX. század elején kezdik fokozatosan a hangterjedelmet kiterjeszteni. A Beethoven-szonáták közül a Waldstein az első, amely túllépi ezt a határt. (A korábbi szonátákban a hangterjedelem okozta korlátok miatt változik még néha egy-egy motívum a magasságtól függően. Mégsem helyes ezeket átírni, mint azt egyes kiadásokban látjuk, mert Beethoven az egésznek az egyensúlyát vette számításba, amit ezzel az erőszakos változtatással megbontanánk.) A zongorakészítők a XIX. század elején egyre nagyobb hangterjedelemmel próbálkoznak. 1824- ben így ír az egyik párizsi lap:99 100 99 Liszt hangvillájának rezgésszáma: 423. íoo paui: m- i35_ oldal.
