Gát József: A zongora története (Budapest, 1964)
AZ ÚT KERESÉSE
AZ ÚT KERESÉSE A billentyűs hangszereknek kétféle feladata volt. Egyrészt lehetővé tették a tanulást és megszépítették a „magánosság óráit”, másrészt minden hangverseny, társas zene és zenekari játék nélkülözhetetlen elemének számítottak. (Lásd: 33. old.) Az első célra kitűnően megfelelt a clavichord, a társas zenéhez, zenekari játékhoz és az udvari vagy főnemesi körökben tartott hangversenyekhez pedig a cembalót használták. A kétféle feladatot tehát kétféle hangszerrel oldották meg, olyan két hangszerrel, amelyeknek — amint az előzőkben láttuk — egymástól teljesen eltérő sajátságaik vannak. A zenekedvelők köre — amely eddig túlnyomórészben hivatásos zenészekből és dúsgazdag nemesi műkedvelőkből állott — a XVII. század folyamán kibővült a gazdaságilag is egyre erősödő polgárság soraiból. Ennek a billentyűs hangszerek fejlődésén is nyomot kellett hagynia. Egy főnemes számára a cembalo drága előállítási ára vagy igen magas fenntartási költsége45 nem okozott gondot, a cembalót vásárló polgárnak viszont mindez elviselhetetlen terhet jelentett. A magas beszerzési árnál is nagyobb megterhelés volt az igen gyakran szükséges hangolás költsége és a pengetők szinte állandó javíttatása.46 Emlékezzünk: Adlung a clavichord egyik legfontosabb előnyének éppen azt tartja, hogy nem kell annyit vesződni a pengetők cserélgetésével és a hangolással. Amint látjuk, a cembalo gazdasági okokból nem volt alkalmas arra, hogy a zenei életbe bekapcsolódó új, szélesebb rétegek hangszerévé váljék. Az új utak keresését azonban még a gazdasági tényezőknél is jobban sürgette az, hogy az új zene, akár a német, akár az olasz vagy francia irányzatokat tekintjük, egyre több éneklést és ugyanakkor egyre szélesebb dinamikai skálát kívánt meg a hangszerektől. Az éneklésre, az ehhez szükséges dinamikai rajzra a clavichord képes volt. Dinamikai lehetőségei azonban nem feleltek meg a társas zene, vagy éppen a hangversenyzene követelményeinek. A cembalónak meg hiába volt elég hangereje, ha dinamikájának teraszos, merev eloszlása nem felelt meg az új zene stílusának. A megfelelő kifejezési eszközök keresése során a muzsikusok és a hangszerkészítők minden utat kipróbáltak. Vonós-szerkezeteket építettek, próbálták megnövelni a clavichord hangját. A főnemesség részére olyan cembalókat készítettek, amelyek hihetetlen változat-mennyiségükkel a dinamika finomabb beosztását tették lehetővé, sőt még a cembalo egyes hangjait is megpróbálták dinamikailag árnyalni. (Redőny- és fedélnyitó pedálok.) A kalapács-szerkezetek alkalmazása csak egy volt a sok kísérlet közül, és hogy végül is a zongora győzött, annak éppen az 45 A toliból készült pengetők könnyen törtek el és így gyakran kellett azokat pótolni. A pótlás maga igen kényes munka volt, mint ahogy a mai bőrpengetők elkészítése is nagy gyakorlatot kívánó, kényes feladat. A régi idők cembalistáinak minden játék előtt alaposan át kellett vizsgáim hangszerüket, hogy minden pengető rendben van-e, hogy a hibásakat idejében pótolhassák. Forkel feljegyzi, hogy Bach sohasem bízta másra a pengetők javítását. 46 Felvetődhetne bennünk az a kérdés, hogy a zenészek, akiknek szintén nem volt pénzük, hogyan győzték ezeket a költségeket. Egyrészt cembalója csak a legnevesebbeknek volt, a többi nem engedhette meg magának, hogy ilyen drága hangszert vásároljon, másrészt a fenntartási költség az ő esetükben alig számított valamit, hiszen mindenki maga hangolta a hangszerét és a pengetőket is minden művész maga faragta, ha talán nem is mindegyik olyan rendkívüli ügyességgel, mint J. S. Bach. 36
