Gát József: A zongora története (Budapest, 1964)

A CLAVICHORD

fáradsággal és bajjal tollazni13 és olyan sokat hangolni, minthogy húrjai összehasonlíthatatlanul állandóbbak és maradandóbbak, mint a cembalóé és a spinetté. Aminthogy gyakran olyan clavichordokat találunk, amelyeket évszámra nem kell hangolnunk; ez pedig különösen kezdő tanulóknak, akik még sem hangolni, sem tollazni nem tudnak, nagy előny.”

Népszerűsége olyan nagy, hogy Adlung az 1758-ban kiadott Anleitung zu der musikalischen Gelahrtheit-ben azt írja: „Bár a Clavier szónak egyébként tág értelme van,14 elsősorban a clavichordot értik alatta!”

A clavichord népszerűségének nyitja: olcsó ára és kis terjedelme. De — mint ahogy Praetorius is írja — megbecsülték benne azt is, hogy nem kellett annyit vesződni a pengető-tollak kicserélésével és javításával, mint a cembalónál. Elsősorban azonban azért szerették, mert a clavichord hangja minden más hangszernél érzékenyebb és kifejezőbb.

Ezért volt J. S. Bach kedvenc hangszere is. Forkel írja:15 „Legszívesebben clavichordon játszott. A cembalo, bár annak egészen más lehetőségei vannak, mégis túl lélektelen volt számára, és a zongora az ő életében még túlságosan kezdetleges és túlságosan nehézkes volt ahhoz, hogy neki megfelelhetett volna.

Ezért a clavichordot tartotta a legmegfelelőbb hangszernek a tanuláshoz és általában az otthoni muzsikáláshoz. Ezt találta legmegfelelőbbnek legfinomabb gondolatai visszaadására és nem hitte, hogy bármilyen cembalón vagy zongorán lehetséges legyen a hang árnyalásának ilyen sokféle változatát előidézni, mint ezen a bár kis hangerejű, de (ezen a kis hangerőn belül) rendkívül hajlékony hangszeren.”

Ph. E. Bach a kompozíciók egész sorát írta clavichordra. Ő maga, a kortársak tanúsága szerint a clavichordjáték utolérhetetlen művésze volt. Hangszere is híres. Burney,16 aki 1772-ben látogatta meg Hamburgban Bachot, a következőket írta erről a hangszerről: „Ph. E. Bachnak van egy Gottfried Silbermann által épített clavichordja, amelynek egyéb tökéletességein kívül három olyan tulajdonsága van, ami talán a világ egyetlen más clavichordjáriái sem található.

1. Nem zörög, annak ellenére, hogy már közel 30 éves, és tulajdonosa a hangok miriádjait játszotta rajta.

2. Jóformán egyáltalán nem hangolódik le.

3. Szerkezete lehetővé teszi, hogy a hangot sokkal hosszabban lehessen tartani, mint más clavichordokon; és a forte és piano minden lehetséges fajtáját ki lehet rajta hozni, s a hangok tovább vivését és megvibrálását érthetően, minden kellemetlen mellékhangzás nélkül adja vissza.”

Később ezt írja Ph. E. Bachról: „Nagy művészettel tudja hangszeréből a fájdalom és panasz megindító hangjait kicsalni, amelyeket csak a clavichordból és talán csak neki egyedül lehetséges kihozni.”

Egy fiatal költő — Mathias Claudius —, aki Lessing társaságában hallotta egyszer Ph. E. Bachot játszani, így rajong: „Adagio játékát nem tudom jobban leírni, mint ha egy szónokra emlékeztetek, aki nem magolta be a beszédét, hanem telítve van beszédének mondanivalójával, tehát nem siet, hogy túljusson rajta, hanem teljes nyugalommal engedi kiáramlani egyik hullámot a másik után lelke gazdagságából...”17

13 A pengetők ebben az időben toliból készültek, és az eltört pengetők kicserélése — amelyre igen gyakran került sor — hosszadalmas és kényes munka volt.

14 Eleinte billentyűzetet jelentett, majd később minden billentyűs hangszer összefoglaló neveként szerepelt. A XVIII. században azonban többnyire a clavichordot értik, ha a Clavier szót említik.

15 Johann Nikolaus Forkel: Über Johann Sebastien Bachs Leben, Kunst und Kunstwerke. 1802.

1B Charles Burney: The present state of music in Germany. 1773.

17 Ernst Fiadé: Gottfried Silbermann 228. old. (Veb Breitkopf & Härtel, 1952.)

i6