Gát József: A zongora története (Budapest, 1964)
BILLENTYŰZET - Goldhammer-klaviatúra
GOLD HAMMER-KLAVIATÚRA A sokféle klaviatúra-elgondolásnak csak töredékét mutattuk be, de így is látszik, hogy nincs olyan lehetséges vagy lehetetlen irány, amelyben ne próbálták volna „megjavítani” a zongora billentyűzetét. Minden szempontot figyelembe vettek, csak éppen arról feledkeztek meg, hogy azok a kompozíciók, amelyeket a régi billentyűzetre írtak, az eredeti klaviatúrán hangzanak a legjobban. Persze mindegyikben van valami egészséges mag, kényelmesebbé akarják tenni a hangszer kezelését, tágítani akarják a zongora kifejezési lehetőségeit. Közben azonban elfelejtkeznek a legfontosabbról, hogy nem a klaviatúra kezelése, nem a billentyűzeten való játék a zongorista végcélja, hanem az, hogy a billentyűkkel összeforrva a húrokon játsszék. A sok klaviatúra-reform közül van azonban egy, amelyik valóban szükséges változtatásokat hajt végre. A feltalálót, dr. Otto Goldhammer lipcsei zenetudóst az az elv vezérelte, hogy a zongora billentyűzetét jobban alkalmazza az emberi kéz adottságaihoz, alkalmasabb szerszámot alakítson belőle: „Ne a kéz legyen a klaviatúra rabszolgája, hanem a billentyűzet szolgálja a kezet” — írja ismertetésében. A zongora örökölte a cembalótól és az orgonától az aránylag rövid billentyűket, amire a többmanuálos hangszereknél valóban szükség volt. A mai zongoráknál viszont a rövid billentyű csak hátránnyal jár. Goldhammer kialakítja a megfelelő hosszúságot, és amellett megszünteti azokat a kisebb szerkesztési hibákat, amelyek annyi kényelmetlenséget okoznak a mai zongora-klaviatúránál. Az új billentyűzet a szokásostól a következőkben különbözik: 1. Hosszabb fehér és fekete billentyűket alkalmaz. A régi rendszerű billentyűzetnél a fehér billentyűk elülső része 50—51 mm hosszú, a fekete billentyűk hossza pedig 87,5 mm; Goldhammer a fehér billentyűk elülső részét minimálisan 60 mm-ben, a fekete billentyűk hosszát pedig 100 mm-ben szabja meg. A billentyűknek ez a meghosszabbítása lehetővé teszi, hogy a kéz természetes formáját megtartva játszhasson akkor is, amikor a hüvelyket fekete billentyűre kell helyezni, és ami még ennél is fontosabb, minden helyzetben módot ad arra, hogy a játékos teljesen összeforrhasson a billentyűvel, ideális lehetőséget nyújt közvetlen lendítésekre. (A rövid hüvelykujjúaknak a fehér billentyűk meghosszabbítása különleges előny. Lásd: Zongorametodika 106. old.) 2. A fehér billentyűknek fekete billentyűk közé eső keskenyebb részét egységesen 18 mm-ben szabja meg. (Jelenleg ez a szélesség az egyes billentyűknél különbözik: 14—17 mm.) Ehhez nincs szükség a billentyűzet szélességének növelésére, csak a fekete billentyűk célszerűtlen alakján kell változtatni, hogy ne szélesedjenek az alap felé. A billentyűk érintkezési felülete tehát a régi szélességben marad, csak a rézsútos szélesedést távolítják el. Ez megkönnyíti a fekete billentyűk között való játékot, az egyforma szélesség pedig növeli az akkordbiztonságot. (A fekete billentyűk rézsútos kiképzése teljesen értelmetlen díszítőelemként maradt fent, hiszen csak arra jó, hogy az ujjak a fekete billentyűk közeibe beszoruljanak. De még ennél is értelmetlenebb, hogy ezek a közök nem egyformák.) 3. A régi klaviatúránál a fekete billentyűk nemcsak oldalra, hanem előre is lejtenek, elülső oldaluk is rézsútos vonalú. Körülbelül 6 mm helyet vesz ez el feleslegesen, amellett igen sokszor oka annak, hogy a játékos ujja lecsúszik. A Goldhammer-klaviatúra azzal, hogy a fekete billentyűit 3. ábra. Ii6
