Gát József: A zongora története (Budapest, 1964)
BILLENTYŰZET - A billentyűk színe - Kromatikus billentyűzetek
ható, sőt sok esetben tökéletesen meg sem oldható. Az ellentétek a nagy zeneszerző-zongoristák müveinél a legnagyobbak. Egy Waldstein- vagy Appassionata-szonáta nemcsak nehezebb Jankóklaviatúrán, hanem nem igaz. A C-dúr vagy az f-moll régi rendszerű klaviatúrán egészen más fogásokat kíván, mint a Jankóén, pedig csak az eredeti fogások idézhetik elő azokat a hangzásokat, amelyeket Beethoven elképzelt. Lehetetlen, hogy egy Mozart-szonáta karaktere a maga teljességében érvényesüljön, amikor a régi klaviatúrán legkönnyebben megvalósítható menetek — amelyek tehát a legkönnyedébben is hangzanak — a Jankó-klaviatúrán rendkívül nehezek. A régi klaviatúra szorosan összenőtt a régi muzsikával, és az esetek többségében a zene sérelme nélkül attól nem választható el. Legsúlyosabb hibája azonban az, hogy írógépszerű szerkezete: az igen rövid, szinte gombszerű billentyűk nagyon megnehezítik vagy talán teljesen lehetetlenné teszik a billentyűkkel való összenövés érzését. (A játékosnak valósággal össze kell nőni a billentyűvel, hiszen nem a billentyű lenyomása a célja, hanem a kalapács feljuttatása a húrhoz. [Lásd: Zongorametodika 60. oldalt.]) Mivel a teraszos klaviatúra akadályozza az egybenövés érzetét, eleve rossz technikai megoldásokra kényszerít. Nyilvánvalóan ez az oka, hogy bár az összes kromatikus és teraszos megoldású klaviatúrák közül a legjobb, nem tudott igazán elterjedni. A Jankó-klaviatúra terjesztésére Bécsben egyesület alakult 1905-ben, amely még az 1930-as években is rendkívül tevékeny volt. Neves művészek — mint pl. Walter Rehberg — hangversenykörutakon népszerűsítették a Jankó-klaviatúrát, és sok gyár hirdette a „jövő” klaviatúrájával ellátott zongorákat és harmóniumokat. Azóta is igen sok klaviatúra-újítás próbálkozik meg egyenletes beosztással. Ezek közül megemlítjük a lisszaboni Joao Eduardo da Matta egyenletesen váltakozó fekete és fehér billentyűvel készített klaviatúráját (1909), amelynél, hogy a játékos könnyebben tájékozódjon, „lássa” hol kezdődik az új oktáv: a c-billentyűt külön szín jelöli (pl. piros vagy kék). Ennél a klaviatúránál minden fekete illetve minden fehér billentyűn — ide számít természetesen a c is — kezdődő skála és figuráció egyforma ujjrenddel játszható. (Hasonló megoldás a párizsi Phiquepal d'Arusmond 1843-ban szabadalmazott 6 + 6-os billentyűzete. A tájékozódás megkönnyítésére a felső billentyűsorból csak 3 billentyűt hagyott meg fekete színben, a következő 3 pedig sárga színű volt. A billentyűket számozza: az alsó sort páratlan, a felsőt páros számokkal, hogy a számokat beírva, a kottaolvasást „egyszerűbbé” tegye.) 11 IV innT,ffiii}irIP ill ,-,1,1,ifIPJ-.I-J. I H ír um VF ÍÖEJIII 6 "y jc 2) 9) f ca mi r, .95. ábra.
