Vida Sándor: Védjegy és vállalat (Budapest, 1982)

VIII. Védjegy és fogyasztó

ugyanis a szolgáltató tevékenység rendszerint az áruknak valamilyen tulajdonsága(ik) szerint történő vizsgálatára, ellenőrzésre vonatkozik. Annak ellenére, hogy nem hatósági ellenőrzésről van szó, a szolgáltató védjegyének, illetve árujelzőjének használatára fennálló kizárólagos jogát elsődlegesen nem gazdasági érdekből, hanem a szerv feladatköre és rendeltetése érdekében gyakorolja. Ezek a védjegyek — ellentétben más szolgáltatási védjegyekkel — a használónál rendszerint az árura kerülnek, szolgáltatást jelző funkciójuk a gyakorlatban elhalványul és az a funkció érvényesül, hogy a védjegy csak az áru minőségét vagy más tulajdonságát tanúsítja — mondja Fehérvári,139

De lege Zata140 ez az álláspont korrekt.

Kérdés azonban, hogy de lege ferenda141 célszerű-e ezt a jogi helyzetet fenntartani, aminek következtében azonos fogalmakat — tudatosan — más országoktól eltérően kategorizálunk, éppen olyan jogterületen, ahol mind univerzális, mind regionális vonatkozásban talán a legelőrehaladottabb a jog egységesítés.

Érdemes ezért egybevetni az angol—amerikai jogban nevesített oltalmat élvező tanúsító védjegy (certification mark) és az előzőekben említett magyar quasi „tanúsító” védjegy (KÄF- embléma) és a tanúsító árujelző (KERMI Tanúsító Címke) jogi

természetét.

Alanyi oldalról közelítve azt kell megállapítani, hogy az angol—amerikai jogban nevesített oltalmat élvező tanúsító védjegynek fogalmi, illetve törvényi feltétele, hogy azt más személy használja az árukon, mint a tanúsító védjegy tulajdonosa. Ez a feltétel az általunk vizsgált hazai quasi tanúsító védjegy, illetve tanúsító árujelző esetén kétségkívül ugyancsak fennáll.

Az angol—amerikai tanúsító védjegy e tulajdonságát kife-139 Fehérváry: i. m. 36. old.

1'*° A hatályos törvények értelmében.

141 A hatályos törvények felülvizsgálata, jogszabályrevízió.

355