Benárd Aurél - Tímár István (szerk.): A szerzői jog kézikönyve (Budapest, 1973)
Első rész. Történeti és elméleti alapvetés
Elméleti alapvetés 3. A szerzői jogi monizmust egyenesen a tulajdoni elmélet reneszánsza révén kívánja elérni Pierre Recht brüsszeli tanár. A műve feletti tulajdont szerinte a megalkotott mű okkupálásával szerzi meg alkotója. A törvény csupán a műhöz való jog szubjektív tudatát honorálja a szerzői jog elismerésével. A szerzői tulajdont Recht sajátos alkotás-tulajdonnak (propriété création) tekinti, amelyet a dologi jog keretei közé utal. A droit moral külön intézményét pseudo-jognak minősíti: szerinte tulajdonosi minőségéből következnek a szerző személyhez fűződő jogai, mint például a mű megváltoztatásának feltétlen tilalmazása. A droit moral francia felfogás szerinti örökös jellegét az alkotás-tulajdon réteges természetével magyarázza: a nyilvánosságra hozatallal a szerző főtulajdont ajándékoz a társadalomnak, amelyen az állam meghatározott időre altulajdont enged neki. Ennek lejártával az államnak a mű felhasználásával kapcsolatos beavatkozási joga marad csupán fenn; ez azonban nem korlátozódik szükségképpen „morális” érdekek védelmére, hiszen az állam elrendelheti a már nem védett művek felhasználása utáni fizetést is (domain public payant). (Le droit d’auteur, une nouvelle form de propriété. 1969.) Recht felismerte a vagyoni és személyiségi érdekű szerzői jogok szoros összefonódottságát, az izolált droit moral tarthatatlanságát és annak szükségességét, hogy az alanyi engedélyezési jogokat elhatárolja az állam kultúrpolitikai beavatkozásától. Nem fektet azonban súlyt a szerzői alkotás személyes jellegére, mint a szerzői jogvédelmet indokló leglényegesebb körülményre, éhelyett a tulajdonjogi okkupáció fikciójával és természetjogi alapokon a jogos elsajátítás tudatával kívánja a szerzői tulajdonjogot igazolni; eközben analógiaként a primitív népek földfoglalását idézi, noha világos, hogy a szerző művét nem meglevő adottságként okkupálja. A sajátos alkotástulajdon kategóriája sem elegendő továbbá az alkotás személyes jellegéből folyó érdekek jogi megalapozására: így például a a szerzőség elismeréséhez a szerző akkor is ragaszkodhat, ha a vagyoni jogai feletti rendelkezést másra ruházta, amire Recht is lehetőséget lát (abusus, mint a tulajdon tartalmi eleme). Recht görcsös ragaszkodása a tulajdonjogi felfogáshoz a személyhez fűződő szerzői jogosultságok kiépítését követő időszakban még hatványozottabban felszínre, hozza mindazokat a nehézségeket, amelyekkel már a XIX. század polgári jogászainak is meggyűlt a bajuk. fogalma a mai nyugatnémet bírák körében is fel-felüti a fejét, az azzal szorosan összefüggő természetjogias szemlélet keretében. A Bundesgerichtshof 1955. V. 18-i ítéletében (I. ZR. 8/54; N. Schulze: Rechtsprechung, BGHZ 15.) azzal érvelt, hogy a modern szerzői jogban mindenfelé az alkotással keletkező szellemi tulajdon kisugárzásainak tekintik a szerző hasznosítási jogait, s ez a bíróság szerint a dolog természetéből következik; a törvényhozás csupán elismeri a szellemi tulajdonból folyó következményeket. Következetesen a tulajdoni felfogás ellen foglalt állást a nyugatnémet jogirodalomban Georg Roeber. Recht: l j tulajdoni elmélet
