Benárd Aurél - Tímár István (szerk.): A szerzői jog kézikönyve (Budapest, 1973)
Első rész. Történeti és elméleti alapvetés
Elméleti alapvetés 3. A XX. század első harmadában kiéleződő piaci verseny szükségessé tette a verseny bizonyosfokú jogi szabályozását, egyrészt a versenylehetőségek védelmében (monopóliumokat korlátozó törvényhozás), másrészt a verseny kóros kinövéseinek korlátozása céljából (tisztességtelen versenyt korlátozó jogszabályok). Mivel a szellemi alkotások az esetek túlnyomó többségében ipari-kerekedelmi felhasználás útján válnak a nagyközönség számára hozzáférhetővé, a fejlődés során a szerzői művek értékesítésével összefüggésben is szükségessé vált a gazdasági verseny sodrában igényelhető védelem értékelése és lehető rendezése. Érthető, hogy a szerzői jog lényegének versenyjogi felfogása sem váratott magára sokáig. Alexander Elster századunk húszas éveiben versenyjogi alapon kívánta egységes rendszerbe foglalni a szellemi alkotások egész körét, a szerzői jog és az iparjogvédelmi jogosultságok végső lényegét egyaránt versenyfunkciójukban keresve. A szerzői, feltalálói, árujelzői és versenyjogot összefoglalóan „iparjogvédelem” (gewerblicher Rechtsschutz) cím alatt tárgyalta, ezzel is kifejezésre juttatva, hogy a tőkés társadalmi viszonyok között a szerzői jog szabályozása mögött mennyire vállalkozói érdekek húzódnak meg. Gierke tanítását, amely szerint a személyiségi jellegű szerzői jog gyakorlása során vagyoni érdekűvé is bővülhet, Elster a piaci verseny fogalma révén gazda-Elster: Versenyjogi elmélet kozhat vagyoni jellegűvé: már a nyilvánosságrahozatal felőli döntés is vagyoni kisugárzású, akár ingyenes, akár ellenérték fejében történő publikálásról van szó. (A vagyoni jogosultság nem attól függően keletkezik, hogy valóban gyümölcsöztethető-e?) Vagy: a legtöbbször természet jogi színezetű tulajdoni elmélettel szemben Gierke negációja szintén természetjogi csengésű: nála a szerzői jog általában az alkotás ténvénél fogva és nem meghatározott termelési viszonyok függvényeként, állami elhatározás alapján illeti a szerzőt. Gierke a szerzői individualizmus alapjára helyezkedett a túlsúlyban levő vállalkozói individualizmussal szemben, melyet úgy jellemzett, hogy „áramlataiban a gyakorlati meggondolások elméleti nézetekkel kapcsolódnak, amelyek a szellemi alkotáson fennálló jognak a dologi tulajdonnal való azonosítása révén anyagi célokat követnek és a közösség jogának figyelmen kívül hagyásával, kultúrát veszélyeztető individualizmusnak hódolnak”. Gierke elmélete sem eredményezhette azonban az alkotó szerző és a művét élvező közönség közötti közvetlen kölcsönhatás és az alkotás rendeltetésének megfelelő kapcsolat megteremtését. A tőke elidegenítő hatása, a szellemi alkotómunkának a profitszerzés szempontjainak való szükségszerű alárendelése meggátolják ezt. Gierke jelentősége abban van. hogy személyiségi jogi felfogásával a tulajdonelmélet ismeretelméleti negációját szolgáltatta, a személyiségi érdekek fokozottabb figyelembevétele irányában befolyásolta a bíráskodást és a XX. század első negyedének szerzői jogi törvényhozását; a szocialista jogtudomány számára is értékes támpontot nyújtott a negáció negációjához, a szerzői jog vagyoni és személyiségi jogi jellegének minőségileg új, a szerző és közönsége magántőke kiiktatásával helyreálló kapcsolatán alapuló szintéziséhez.
