Benárd Aurél - Tímár István (szerk.): A szerzői jog kézikönyve (Budapest, 1973)
Első rész. Történeti és elméleti alapvetés
Elméleti alapvetés „ércnél maradandóbb” emlékművet állított: „Exegi monumentum, aere perennius...” A jó művek társadalmi megbecsülése a szerzői minőség elismeréséhez való ragaszkodás mellett idegen szellemi alkotás eltulajdonításának eseteihez is vezetett. A bitorlót azonban már az ókorban is megvetették; tolvajnak nevezték, anélkül hogy ez a minősítés jogi érvényűvé vált volna. Terentiusnál (i. e. II. század) olvassuk: „Exclamat furem. non poétám fabulám dedis.se...” (Eunuchus, Prol. 23 — 24; a szerző Luscius Lanuvinust idézi, aki azt hangoztatta, hogy „tolvaj, nem pedig költő, aki a mesét tálalta”, mert másoktól vette át alakjait.) Martialis (i. e. I. század) olyan gyermekhez hasonlítja versét, amely plagiarius (gyermekrabló, lélekkufár) kezébe jutott. (I. 52. 5 — 9.) Erre a hasonlatra épült a XVIII. században az irodalmi plagium jogi fogalma. A szerzőség tudatából és társadalmi jelentőségéből következett a mű nyilvánosságrahozatala felőli döntés igénye és a mű meghamisításától való félelem is. Platón az i. e. IV. század első felében sérelmesnek találta, hogy engedélye nélkül még Szicíliában is árulták tanításait. Cicero az i. e. I. században levélben tiltakozott, mikor kiadója a De finibus 5. kötetét az ő tudta nélkül másnak engedte át másolásra. Ovidius időszámításunk elején arról panaszkodott, hogy másolatokban terjesztették Metamorfózisok című művét, noha ő azt elégette. A szerzői öntudat tehát már a rabszolgatársadalmakban a szerzői személyiségi érdekek differenciált kikristályosodásához vezetett. Érdekeik jogi védelmét azonban a szerzők a késői római jog alapján is legfeljebb a mű példányával összefüggésben, a testi dolgok tulajdonára vonatkozó vagyonjogi szabályok keretei között kereshették. A szellemi alkotás értékét csak dologi megjelenési formájában ismerték el: az írásmű a kézirat, a művészeti alkotás a megformált anyag sorsát osztotta. Amíg a szerző alkotását ki nem adta kezéből, rendelkezhetett vele. Mihelyst azt elidegenítette, kiadónak, könyvkereskedőnek eladta, megrendelőjének átnyújtotta, művére vonatkozó minden joga megszűnt. Aki a mű példányának birtokába került, azt szabadon értékesíthette, lemásolhatta, előadhatta, árusíthatta, akár át is alakíthatta, mint valami használati tárgyat. Symmachus, IV. századbeli szónok és politikus találóan állapította meg: „Oratio publicata res libera est.” (Epistola I. 31/25. = „A nyilvánosságra hozott szónoklat közkincs”.) Ha találunk is az ókorban olyan állami rendelkezést, amely a művek eredeti formájukban való megőrzését, szerzőjüktől való származásuk hiteles bizonyíthatóságát célozta, úgy ebben nem a szerzői érdekek jogi oltalmát, hanem az állam kultúrpolitikai fellépését kell felismernünk 12
