Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)

I. Eszközök és eszközhasználók

A másolásra szolgáló ún. szín-, vagy pigmentpapírt a műkedvelők zöme „fényképezési kereskedésből" hozatta. Csak igen gyakorlott fényképezők - mint Veress, Rottmann - vállalkoztak maguk ennek elkészítésére.

Az üveglapra helyezett, vagy meleg alapon nyugvó, „vízirányosan" fekvő, megnedvesített, ívnyi papírt csupán zselatin [9], vagy zselatin és fehér, illetve „candisczukor" felmelegített, és kevés színnel vegyített oldatával húzták bel. [10] Ez nem sokára „megaludt", amikor is száradás végett felfüggesztették. Majd a „színpapírt színes oldalával 11/2 perczig kétszerchromsavas hamélegen" (:kálium-bikromát) [11], vagy „egy kevés töményesült, arábiai mézgaoldatba (vegyített) két festsavanyos ammon folyadékon" (:ammonium-bikromát) úsztatták. „Az (így) érzékenyített színpapír az ezüstoldattal előkészített fehémyepapímál ötszörié érzékenyebb volt, így ajánlatos fénymérő, vagy photometer segélyével másolni rá." [12] „Egy közönséges sajtóba tett, átlátszó, tevőleges képre (diapositív) teszszük rá e jól kiszáradt lemezt s megvilágítás végett a napsugáron 2 perczig, árnyékban pedig 15-30 perczig hagyjuk." [13] Amikor a színpapírt kivették a keretből, azon még semmit sem láttak. A képet rejtő színréteget az eredeti papírról egy másikra vitték át, s csalták elő. A színpapírt hideg vízben áztatták addig, míg a „szinte a kereskedés útján beszerzendő, deszkalapra szegezett, átragasztásra rendelt papírt vízzel leöntötték, s a hideg vízben kiegyenesedett színpapírt fekete oldalával, miként a fehérnyepapírt az ezüstoldatra szokták borítani, a deszkalapon kifeszített papírra teszszük", ügyelve arra, hogy a két papír között levegő ne maradjon, „a buborékokat a felső papír nyomogatása által onnét kiszorítsuk". Az összeragadt papírokat, öt vagy hat perc elmúltával, langyos vízbe mártották, amelyben a színpapír a másiktól elválott, s a kép kezdett előtünedezni. „Az egy átragasztású színkép" fordított állítású volt, azaz a levett személy jobb oldala a kép bal oldalán volt látható. Ezt úgy küszöbölték ki, hogy azt az üveglemezt, amelyről a majdani szénkép készült [14], úgy tették a keretbe, hogy nem az üveglemez kollódiumozott, hanem másik oldalát fordították a sötétkamra lencséjének irányába. [15]

„Pigment-képek készítésével nálunk nagyon kevesen foglalkoznak" - írta 1884- ben Veress Ferenc. Sőt - Rottmann Farkas tanúsága szerint - „mert 3 tuczatot egyszerre (a lieber Schlendrian szolgálatába szegődve) egy csészébe nem lehet rázogatni, egyszerűen nem gyakorolja senki. Bár-jegyzi meg - a kiállításon egy pár pygment kép nagy föltünéssel szerepelt." [16]

A szénképek kezdetben valóban megfeleltek elnevezésüknek. „Ezek a képek tiszta fekete színükkel és bársonyos, meleg felületükkel" keltettek feltűnést. Később azonban - miután a korom helyett, illetve mellett mind több színező anyagot kevertek a zselatinba - jellegük megváltozott. A hajdani szénképekből így lettek pigment-képek.

Veress még vegyítette a festéket korommal, s ha azt akarta elérni, hogy a képen némelyik rész erőteljesebben jelenjék meg, „csőn fújta páráját az egyes helyekre, hová aztán a porfösték vastagabban tapadván, erősebb lesz". [17] „Amikor a kimásoló papírok [...] csak igen korlátolt, a vörösbamától a feketéig terjedő színskálát szolgáltattak", a pigment-eljárással már 30-40 féle színt állítottak elő. [18] „Egyszerre többféle színű porfestékkel is idézhetjük elő a képet, s a különböző színeket egy kis

53