Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)

VIII. Szakma és szaksajtó

tölthettek be az elméletalkotásban szerepet annak veszélye nélkül, hogy a nem tudományos igénnyel alkotott fogalmak gúzsba kötik magát az elméletalkotó tevé­kenységet is, zsákutcába viszik a gondolkodást. A fényképészeti ismeretanyag kialakításának története folyamán a legkülönbö­zőbb, de azonos tárgyra vonatkozó elméletek anélkül követhették egymást, hogy a megelőzőekről kiderült volna, hogy hamisak; anélkül, hogy az utánuk következőek az előbbiekre épülve változtattak volna azon, ami hamis volt. Ugyanúgy mint kezdetben, később is ellenőrizetlenül, a definiálás legkisebb igénye nélkül használták fel a különböző elméletalkotók érvelésükben ugyanazokat a fogalmakat. Magabiztosan, szüntelenül alkalmazták őket, írtak róluk, érveltek velük, úgy, mintha mindenki azonos dolgot értene alattuk, mintha ezek tartalmát valaha is (pl. ott, ahonnan átvették) tisztázták volna, mintha ezek a fogalmak jól és egyértelműen meghatározható jelenségeknek feleltek volna meg, holott tartalmuk­ban meghatározatlanok, jelentésükben többértelműek, jellemző jegyeikben egymás­nak ellentmondóak voltak. Tükröződött bennük, hogy a benyomások képezték az általánosítás alapját. Egy, a benyomásokra építő fogalom-meghatározás nem nyújt többet, mint egy meghatározatlanul használt fogalom, mivel nincs bizonytalanabb, változó alap, mint a benyomás. Ezért aztán hiába alkotják meg gondosan, látszólag logikusan, az absztrakció eredményeképpen az elméletekbe foglalt fogalmakat, ha benyomások bizonytalan talajára építették őket. Ily módon szembeállítottak olyan tényeket, amelyek hasonlóak voltak, összekevertek olyanokat, amelyeket meg kellett volna különböztetni egymástól (pl. a műfajok meghatározásában). A fényképészeti ismeretanyagnak azért nem sikerült tudományos ismeretanyag­gá válnia, mert a benyomásokra építő fogalom-meghatározás és elméletalkotás gyakorlata normarendszerré merevedett mindazok számára, akik az elméleti tevé­kenységben elkötelezték magukat. Nem véletlen, hogy szinte kivétel nélkül egy személyben alkotók is voltak, és a művészi alkotás gyakorlatának talajáról - ahol a benyomások döntőek -, a művészi alkotótevékenységben érvényesülő módszerek (pl. intuíció) átültetésével kívántak elméletet alkotni. A fényképészeti ismeretanyagot alkotó elméletekben ezek a fogalmak szerepét betölteni szándékozó gondolati képződmények rövid idő alatt ellepték az ismeret­­anyag egészét, valamennyi témakörét, és minden területen a tudományosság igé­nyével alkotott fogalmi apparátus, a tudományos elméletalkotó tevékenység kifej­lődésének áthághatatlan akadályává váltak. A fényképészet korai elméletalkotói számára nem az volt az elsődleges szempont, hogy egy elmélet (az igazsághoz) hűen tolmácsolja a jelenségek természetét, a közöttük lévő összefüggéseket, hanem az, hogy megfelelően érzékeltesse a dolgok gyakorlati jelentőségét, segítsen az „ítélet" alkotásban. A dolgok gyakorlati jelentő­ségének tükrözésére teremtett és hivatott fogalmak viszont magát a jelenséget is csak megközelítően tudták tükrözni. Mivel a dolgok megismerését gyakorlati szempon­tok vezették, a tudományos igényű megismerő tevékenység, amely az elméletalko­tás előfeltétele, kudarcra volt kárhoztatva. Amikor áttekintettük a fényképészetről írott ismeretanyagot, nem tudományos 312

Next

/
Thumbnails
Contents