Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)

I. Eszközök és eszközhasználók

Kramolin beavatta családtagjait is az eljárás titkaiba. Nagybátyja, Kramolin Antal (1788-1855) bonyhádi, majd balatonfüredi patikus íotografálta 848-ban Perczel Vincze talbotípiáját. Antal öccse 1851-től, korábban festőnek készült Ede öccse 1860-tól fotográfusként működtek Bécsben. [19] A halál, amelynek kései találkozót adott, 1892. május 7-én Budapesten éri. [20]

A legjelentősebb magyar talbotípista, Skopáll József (179?-1860) Győrben tevékenykedett, és minden tekintetben egyedülálló életművet hagyott az utókorra. Több, mint két és félszáz, arcképekből csoportképekből álló, de néhány városképet, épületfotót is tartalmazó kollekciója - amely a város Xantus János múzeumának tulajdonában van - egy papíreljárással dolgozó fotográfus hétköznapjaiba enged bepillantást. A törékeny, könnyen sérülő, gyorsan pusztuló talbotípia - Eder hiteltérdemlő kijelentése a bizonyíték erre - igen ritka jelenség volt már a mült század végén is, s ilyen nagy számü, egyazon fotográfustól származó mintához csak az angol, vagy francia kálotipizálóké mérhető.

Skopáll jó minőségű, koronával és babérral ékesített BATH-papírjaira - amelyek között akadt fényes és matt, tömött és laza rostú egyaránt -1850 táján készíti az első képet. Az 59, dátummal ellátott fotográfia közül az első ennek az évnek április 11-én, az utolsó 1852. július 18-án készült. Közülük nem egy hordozza a fotográfus gondosan, apró betűkkel kiírt nevét és az évre lerövidített dátumot. Színben, tónusvilágban feltűnően különböznek egymástól ezek a képek, ami arra utal, hogy Skopáll az eljárás többféle változatát is művelte, más és más vegyszerrel dolgozott, még ilyen rövid időszakon belül is. Legtöbbjük azonban mélvbama, enyhén sárga, fekete „beütéssel", de akad köztük szürkés-zöld, szürkés-kék, szürkés-barna.

1851-ben - a francia Gustave Le Gray kezdeményezésére - a papírnegatívot és pozitívot kezdik viasszal kezelni, „hogy átlátszóvá tétessenek". „[...] a levendulaolajban melegen feloldott fehér viasz, s valami kevés elemi gyanta" nemcsak óvta képeiket, hanem tetszetős fényt is adott nekik. [21] A pergamen látszatát - keménységét, ruganyosságát, csillogását - az érzékenyítő jódfürdő előtt végzett viaszolás adta a képnek. Le Gray eljárása más vegyszert (ciánt, fluort, ecetsavat) igényelt, és színben más megjelenésű képet adott. [22] 1856-ban, a fényképészet felosztását taglaló mű még annak egyik ágazataként említi meg a „talbotypiát avagy a nedves papírra történő fotografálást", már szembeállítja azonban azt a „viaszos papírra történő fotografálással". [23]

Skopáll bizonnyal nem ismerte a franciák újítását. A teljes anyaghoz viszonyítva elenyésző mennyiségű viaszpapír-képeit mindazonáltal jóval később, feltehetően az ötvenes évek közepe felé készítette, mikor a viaszolás már általánosan elterjedt eljárásnak számított. Negatívjai igen jó minőségűek. A rajzolat tiszta, világos, mint például az egyik, fiatal nőt ábrázoló képén még a blúz finom redőzete, az asszony gyanakvó, félénk arckifejezése is megfigyelhető. Ugyanez azonban pozitívjairól nem mondható el. Képeinek viaszolása egyenlőtlen, látszik, hogy a viasz nem hatolt be a papír rostjai közé, hanem a felszínen rakódott le. Másik pozithjának felületét a bedörzsölés nyomai csúfítják. Mindez nem Skopáll bírálataként hangzik el, sokkal inkább azt kívánja jelezni, hogy az eljárás nehézségein még olyan kiváló fényképező sem tudott teljesen úrrá lenni, mint amilyen a győri mester volt. [24]

29