Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
VII. Az objektív látásmódja
A világjáró fotográfus avagy népismei kutatás fényképező kamarával Itt még e vadonban sem bámulják már a fényképészt. [...] Olyan művésznek tartják, ki ártatlan szellemekkel van összeköttetésben, kiket varázsszava a szekrénykében tart fogva, s azok végzik el a fényképészeti csodát; ha valamely kép nem sikerül, akkor a szellemek haragusznak vagy legalább is nincsenek jókedvükben. Xántus János (Djampang rengeteg, Jáva Szigetén), július 25.1870. A XIX. század közepén a köznapi ember számára a világ rendkívül szűkre szabottnak tűnt. Eseményei csak jóval megtörténtük után, a lapok közvetítése révén jutottak el hozzá, elvétve, egy-egy rajz kíséretében. Ez utóbbiakat az esemény színhelyétől távol, a hírek hallatán véste fába, maratta kőbe a képzelet felcsigázására szerződtetett illusztrátor. A fantázia e szüleményeinek természetesen semmi közük sem volt a valósághoz, a helyszínrajz, a szereplők és események hitelességét mégsem kérte számon senki, mert elképzelhetetlennek tűnt, hogy valaki távoli országból, fontos események tanújaként, valódi, a „természet után" készült képpel térjen haza, s közszemlére bocsássa azt. Az az ember, aki élete folyamán faluja, városa közvetlen környékét sosem hagyta el, nem sokat töprengett azon, milyen lehet a világ másutt. „Vakon" rábízta magát azokra, akik arról - úgymond - fogalmat tudtak alkotni. A fényképezés kezdetben lassú, később gyors elterjedése azonban e magatartásban is változást eredményezett. Az igény kimondatlanul is - már élt az emberekben, hogy végre hű képet kapjanak arról, milyen környezetben és miként élnek másutt. Tudósok, művészek, a fényképezés frissen verbuválódott hívei, nem riadva vissza a sok „zakatától", amellyel ez járt, fölkerekedtek, kirajzottak a világba. Ki közelebbre, ki távolabbra, ki pedig olyan messziségbe utazott, amely minden képzeletet felülmúlt. „A gyászos tizenkét évi időszakban, mely a szerencsétlen kimenetelű 1849-diki 258
