Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
VII. Az objektív látásmódja
képet eredményezett, amelyeket közönséges hívással anélkül nem tudtak előcsalni, hogy egyben az „éles világításokat" túlságosan ki ne hozta volna. Sikerét Eötvös Lóránd havasi és adriai sztereo-diapozitív sorozata, Matusik Márton téli, zúzmarás képei (Városligeti fasor, Csucsi képek), a miskolci Túri Józsefnek az Aradi Amateur-Club 1899-es kiállításán bemutatott képei igazolták. [16] A műkedvelők számának szaporodása, szerveződése, a növekvő eszközkínálat, a fényképészet tömegméretű elterjedése a tájfotográfiában is új esztétikai követelmények megfogalmazásában válik a változás kitapintható jelévé. A Photo-Club 1902-es kiállítása, amelyet a Műbarátok Köre Király-bazárbeli helyiségeiben rendeztek, e tekintetben minden várakozást felülmúlt: a bemutató eseményszámba ment. A kitűnő „légfelvételek" hangulatos tájak különféle papírokon, más-más színben pompáztak. A kiállítás nagy része tájképekből állt, amelynek különféle színezőfürdőkben történt kezelése a művészi effektusok egész sorát eredményezte. Eötvös Lóránd nagyméretű képeinek is - amelyeket brómezüst-papírra másolt - a sajátos színezés kölcsönzött művészi hatást. A debreceni Haranghy György (1868- 1945) tájfelvételei közül a Naplemente a Hoi-tobágyon kapta a legtöbb dicséretet. Az égbolt, ami valamennyi tájképnek harmonikusan kiegészítő részét képezte, Haranghy felvételét ez esetben művészi tökéletességre emelte. Amióta műkedvelőink körében is elterjedt az angol Howard világszerte elfogadott felhő-alakzat osztályozása, a fényképezők - így Haranghy is - hol fodros, vagy fürtös, hol halmaz-, vagy gomoly-, olykor réteg-, máskor esőfelhő bemásolásához folyamodtak, attól függően, hogy a kép hangulata milyen felhőzet-típust igényelt. Képeiken megszaporodtak a „báránykák", a fehéres, kerekded felhőcskék - mint janovitz Emil Tavaszodik, Erdőszéle, Kárász Géza Tisza-partján, Petrik Albert Malom a nyárfák között, Magyar-Rosenberg Emil Vadludak a Dunán című képén -, amelyek a nyári égbolton hol csoportosan, hol sorba rendezve gyülekeztek. Nagyobb felhőgomolyok váltakoztak vékony, fátyolszerű alakzatokkal - mint Müller László képein - amelyek tavaszi reggelen, vagy este a magas hegyvidék tájainak felhőzetét jellemezték. Máskor - mint Romeiser Ferenc Vihar előtt című felvételén - zivataros felleg fodrozódott a nyári égbolton. A felhő alakja, nagysága, megvilágítása a kép hatását is befolyásolta. Valamennyi kép más és más felhőzetet igényelt (komor táj nagy, nehéz felhőzetet, napos, világos táj derült, a téli szürke égboltot kívánt), de mind a tájat, mind a felhőt azonos irányból érkező fény világította meg. Nagy mesterek festményein az égbolt a kép kétharmad részét töltötte ki, így a fényképező is ezt igyekezett érvényre juttatni felvételén. [17] A budapesti egylet után a nagyváradi Műkedvelő fényképészek köre rendezett elsőként - 1904-ben - kiállítást kizárólag amatőrök munkáiból. „Nagyvárad [...] Szmrecsányi Pál püspökkel az élen [...] adta bizonyítékát, hogy tud lelkesedni minden szépért." A legnagyobb sikert három fényképező, a debreceni Haranghy György - Ősz, Est, Tél és tengeri látképei -, a Fehértemplom-on élő Novomeszky Imre (Nyoínok a hóban, Felhők, Június) és a fiumei Simkó József (Réti malom, Siroccós délután, Őszi szántás, Naplemente, Hidlámtörés című) pigment- és gumimásolatai aratták [18], amelyeken egész új, a folthatáson alapuló kompozíció érvényesült. Az égbolt legfényesebb, a távlat leggyengébb tónusainak közvetlen közelé-246
