Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
VII. Az objektív látásmódja
széjjelkapkodták a nézők, az ugyancsak odavalósi Faix Jacques és Stine József „érdekes világítási effektusokkal bíró" portréit pedig a város, illetve a Riegler-gyár tiszteletdíjával tüntették ki. Matusik a Sonne című berlini szaklap plein-air arcképpályázatáról csakúgy, mint a német fővárosban rendezett nemzetközi kiállításról Tanulmány fejével az első díjat hozta el 1909-ben, illetve 1911-ben. A magyar fotóművészet történetében addig példa nélkül álló eseménynek számított 1909-ben, hogy Gaiduschek Erzsi 108 „nagyhírű" művészi fotográfiáját - köztük az Anya és gyermeke, G.-né arcképe, S. K.- né arcképe, Profil-tanulmány, W. táncosnő arcképe, Gyermekarckép című felvételét - „finom ízlésű iparművészeti munkáival és 10 eredeti festményével" állította ki a Váci-utca 9. számú ház földszintjén, amely e naptól kezdve a Művészház nevet viselte. [46] A portréfényképezés megújulását a környezet és világítási rendszer együttes változása kényszerítette ki. Az otthon, a családias környezet, a modell természetes, fesztelen viselkedése nemcsak a fénykép hitelértékét növelte, de más fajta ábrázolásmódot követelt: más, a megváltozott körülményeknek megfelelő hangsúlyt a megvilágításban. A magyar fotográfiára elsősorban német és osztrák példák, Dührkoop és Koséi hatottak ösztönzően, akiknek nemcsak presztízse, de képei is tekintélyt parancsoltak. Koséi hirdette meg azt az új irányt, hogy a műtermi felvétel a szobafelvételhez igazodjon. Olyan legyen, hogy láttán csak minőségi különbséget lehessen tenni hivatásos és műkedvelő munkája között. A szabadban fotografált képekhez hasonlóan - ahol a modellt elvileg minden oldaláról érte fény - már műteremben is készítenek több irányból - elölről, hátulról, felülről, oldalról - megvilágított képeket. Mivel az összes fényérték helyesen és tökéletesen csak szórt fényben érvényesül, amely részletekben gazdag, egyenletes, lágy tónusú képet eredményez, használata fokozatosan terjed, épp úgy, mint az élőiről gyengén, hátulról erőteljesen, ún. ellenfényben megvilágított, „művészinek" kikiáltott ábrázolás. Az élőiről érkező fény adja a legkevesebb árnyékot, a hátsó megvilágítás a legtöbbet, de az arcnak különös „karaktert" kölcsönöz. A modellt a fényforráshoz közel, tőle oldalt állítják, ezzel a tónusellentétek növekszenek, a kép „jellegzetes" lesz. Az arc elhanyagolható, vagy előnytelennek ítélt részleteit „lehangolják", árnyékban tartják, vagy életlenre állítják be. Ezekkel az új módszerekkel, eredményükképpen, új erényekkel jellemezhető képeikkel Pécsi József, Widder Frigyes, Székely Aladár, Szakái Géza 1913-ban, a nemzetközi Gevaert-pályázaton is feltűnést keltenek, és például szolgálnak a pályakezdő - Révész és Bíró - fotográfusoknak. [47] A csoportképek - mint a fenti pályázaton ugyancsak díjazott Gerlay Károly Várakozás című, a folyóparton álló, három fiatal fehér ruhás lányt ábrázoló felvételén - cselekményt sejtető, az életképhez hasonlatos jeleneteket ábrázolnak, sokszor csak egy fa árnyékában, és csak a gondosan szemlélő veszi észre, hogy ezek ún. „rövid megvilágítással készült" időfelvételek. [48] Az „új irány" elsősorban a nagy ellentéteket, a fényben kiemelt, aprólékos részletezést kerüli, s a fényes papír helyett matt-albumín papírra másolnak képviselői. Mindenekelőtt a barna színt kedvelik - mint Pécsi József Színi Gyulát ábrázoló eredetiben ránk maradt képe mutatja -, „melyből hosszú skálát találunk [...] és minden fényképész fő törekvése a szép szépiát elérni". Kedvelt az ún. fotóskizz, a 232
