Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)

VII. Az objektív látásmódja

végre szabályozni tudja a világítást. Gondy Károly műtermében nagy alakú, elől nyitott, szétbontható „dobozba" ültette a modellt, amelynek mind oldalai, mind a teteje tetszés szerint mozgatható volt, függönyök be-, illetve elhúzásával a fény mennyisége csökkent, illetve növekedett. Még a fény beesési szögét is módosíthatta a debreceni fényképész - „a világításra beeső fény 45 fok alatt festői" ugyanis -, a legváltozatosabb fényeffektusokat valósítva meg immár oldalvilágítással is rendelkező műtermében. „A fényképészeti félhomálynak eszközöltetése czéljából", Gondy 7 űj fajta világításmódot használt, és pedig: közvetlent, egyenméretűt, félhomályút, árnykép módot, domború módot, csíkos világú módot, visszfényük Mindezen újításaiért 1871-ben, Londonban díszoklevéllel tüntették ki. [22] Az övéhez hasonlatos „raffinált" eljárásokkal, ízléssel elrendezett műtermi környezetben születnek azok a portrék, amelyek Európa különböző nagyvárosaiban sorra díjakat nyernek a kiállításokon, a magyar arcfényképezőkre irányítva nemzetközi szakkörök figyelmét. Az 1871-es londoni kiállításon Doctor és Kozmata gyermek-albumával, Simonyi „számos szép hölgy arczképével" hívja fel a figyelmet az 1873-as bécsi világkiállításon. Gévay Béla is gyermekfényképekkel „lépett sorompóba". Schrecker képeit „rendkívüli tisztaság és elegancia" jellemezte, s különösen a magyar hölgy-füzér arcképeit tartották „a legtökéletesebbnek, a miket e nemben a magyar osztály fölmutathat". O volt az, aki „Buda és Pest egyesítését addig is, amíg kő vagy oszlop fogja hirdetni", a főváros képviselő testületének minden tagját lefényképezte 1874- ben, s albumát kerületek szerint állította össze. Zichy Mihály, „ki most Páris lakója, hol magyar festőkből egész iskola gyűlt köré", 1876 nyarának elején huzamosabb ideig Budapesten tartózkodott. „A mester budapesti időzése emlékére levetette magát tanítványával Borsos és Varságh műtermében, hol az igen szépen sikerült fénykép [...] már is elkészült." Az 1878-as párizsi világkiállításon Kozmata Ferenc pigment-portréi, Koller Károly kromotípiái képviselték a díjazottak között a magyar arcfényképészetet. [23]

A száraz eljárás elterjedése után a fényképésznek nem kellett többé nagy és költséges üvegfedelű műtermet építtetnie, mert két, egymás mellett lévő, 2,5 méter magas és 1 méter széles ablakon át már bő világosság áradt a „felvételi szobába". A műterem azonban mégsem ment ki a divatból, bár felépítése jelentősen módosult. Az űj típusú műterem északra néző oldalfalát és a tető egy részét üveg fedte. A kettő a magasban ferde síkot képezett, az oldalvilágítás egyszersmind felső világításul is szolgált. Ez megfelelt a „festők által megállapított világítási rendszernek", amelyben a legtöbb fényt a homlok egyik fele kapta, a legmélyebb árnyékba pedig az arc túlsó oldala borult, amit reflektorral mérsékeltek. A fényképész -híven követve ebben is példaképét, a festőt - nem alkalmazta mindig a világítás e szoros szabályát. Gyakran itt-ott, ahol éppen hatásosnak érezte, az arc részleteinek kiemelésére, vagy elkendőzésére, szabadon, fantáziadúsan változtatta a fényt és árnyékot, néha azokon a helyeken is, ahol az íratlan szabályok tiltották. „Művészi felfogással" megvilágított képen a felső, a „vízirányű" és az oldalvilágítás harmonikus egysége hívta fel magára a figyelmet. A világosságot az egyre gyakrabban használt ernyő segítségével árnyalták, s a fény erejétől függően egy-két, vagy három rétegű, halvány rózsa-, kék, vagy sárga színű muszlint, barest, vagy tarlatánt feszítettek a vasból készült „ár-227