Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
VII. Az objektív látásmódja
modelljét annak nagycenki tartózkodása során. Széchenyi díszes házikabátban, egyik lábát a másikon átvetve, asztalnál ülve látható a képen. Jobb karja az asztalon, balja az ölében nyugszik. Arckifejezése szkeptikus, tekintete a messzibe réved. Vörösmarty Mihály arcképét (1855) „leghívebb másolatban", a Magyar írók arcképcsarnokát (1856) Hedge fényképeivel a „photographnál" lehetett megvásárolni. Stéger Ferenc operaénekes portréját Kawalky Lajos készítette el 1858-ban. Az 1843 óta Budapesten élő Szathmári (Pap) Károly [12] Kuza „vódát", Moldva és Havasalföld urát, és az 1857. október 11-re váratlanul összehívott havasalföldi udvari tanács tagjait örökítette meg. [13] A legnagyobb szabású vállalkozás ez időben és ezen a téren gróf Mikó Imre és Veress Ferenc nevéhez főződik. Mikó - a kolozsvári nemzeti színház tőkéjének gyarapítására - felhívással fordult a vagyonos főnemességhez, azt indítványozva, hogy Veressnél készíttessenek arcképeket, s „ki bizonyos számú arczképre előfizet, egyenkint egy forinton kapandja". „Ez eszme az indítványozó gróf erélyes közbenjárására, kivált a fensőbb körökben, oly erős visszhangra, akkora részvétre talált, hogy művészünk egész éven át munkájában meg nem fogyatkozott." Erdély jeleseinek fényképalbumához (1854) „az erdélyi mágnások egy részét" együtt fotografálták le, majd Mikó Veressre bízta a másolás kényes műveletét, aki aztán a negatívokról „nyomult" képekből összeállította, és az előfizetőkhöz továbbította az albumokat. [14] A vizit-kártyák megjelenésével a fényképezés népszerűsége „a felsőbb osztályok" körében tovább növekedett. Szentkuty István - Borsos és Doctor „fényképezdéjének" alkalmazásában - 8 hónap leforgása alatt több, mint 3000 anyaképet (negatívot) készített saját gépével, „többnyire a Hautevollé-osztály [15] számára". Műtermükben, „mely rövid idő alatt hazánkban minden más fényirdai műtermet felülmúlt a képek tökéletessége és szépsége által" - csak úgy, mint Schreckerében Vámbéry Ármin, vagy Eötvös József, Mayeréban Teleki László - gyakran megfordultak ismert államférfiak, tudósok, művészek. Borsos és Doctor csoportozatokat-„akár lóháton, akár kocsiban ülve" - is levett, közepes fényerejű, de „nagylátószögü és mély élességü" tárgylencséjével. [16] A leggyakrabban fényképezett politikus, Deák Ferenc, eleinte „szerénységből arczképezését ellenezte, s melyek készültek, ellesve készültek" róla. Rottenbiller főpolgármester rábeszélésére végre engedett, hogy „arcképe levétessék", s a feladat elvégzésére Simonyi Antal, „a magyar Disdéri vagy Albert" - később Eötvös, Gyulai, Teleki, Apponyi, Ghiczy, Tisza, s más neves ember fotográfusa - kapott megbízást, de a „haza bölcsét" Pfleger Károly, Kernstock Károly, Canzi és Heller (1866) is megörökítették a kiegyezés előtt. [17] Blaha Lujzának, a „nemzet csalogányának" legkorábbi arcképe is ebből az évtizedből való: 1865-ben a szabadkai Bottlik M., 1867-ben a Debrecenben és Miskolcon egyaránt tevékenykedő Müller Lajos fényképezte le. Aradon Fett Ferdinánd a megye nemes és szép hölgyeinek, Bécsben Beniczky Lajos a híres embereknek, „a gazdag nagybácsik országában", Amerikában pedig a New Yorkban élő Beniczky Kornél „a milliomosoknak" fényképésze. [18] A hatvanas évek a nagy vállalkozások évtizede a portréfényképezésben. A társadalmi igény a politikusokat, közéleti szerepet játszó híres embereket arra a felismerésre készteti, hogy a fénykép tudat-, sőt közvélemény-formáló eszközzé vált, és 225
