Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)

VI. Művészet és fotográfia

volna [2], a festők sem vonhatták ki magukat vonzereje alól. „A photograph és a mülapok száma növekszik, s mind a kettőnek a közönsége annyiban hasonlít, hogy az is, ez is képet akar." [3]

A hatvanas évek elejére azonban kritikussá válik a helyzet. Húsz esztendő alatt a festők megrendelőik nagy részét elvesztették, azok mind gyakrabban és mind nagyobb számban a fotográfiához pártoltak. Kénytelen-kelletlen, szembe kellett nézni az újonnan alakult helyzettel. „Mi nem örülünk, ha photograph helyiségek nyitnak meg és műtermek bezárulnak. De ha már photographia, inkább jó legyen, mint rossz." [4] „A fényképezés szép tudomány, de nem művészet" - továbbra is ez a vélemény járta művészkörökben. [5] A festészet elfogult védelmezője, Székely Bertalan, és a mindkét mesterségbe belekóstolt Barabás Miklós között élénk eszmecsere alakult ki a festészet és „fényképelés" viszonyáról Míg az előbbi csak a festészet erényeit dicsérte, utóbbi azt is látta, mi újat hozott a másfajta kifejezésmód. „Egyéni előadásról - érvelt Székely - a fényképelésnél szó sem lehet. [...] Ott nem az emberi elme működik, hanem a gép, ennél pedig kabátgomb, emberfej nagyon egyre megy." Barabás szerint „in genere határozottan a festészeté, de in specie számtalan esetben a fényképelésé" az elsőség. „Elvitázhatatlan tény az, hogy egyben egyik, másikban a másik van előnyben, a szerint, a mint egynek egyre, másnak másra van hivatása." [6]

Több évtizednek kellett elmúlnia, a művészeti viszonyoknak részben átalakulnia, amíg a hatvanas évek éles ellentétei elsimultak, míg uralkodóvá nem váltak azok a nézetek, amelyeket Barabás megfogalmazott, s amelyeket az egyik véleményező két évtizeddel később nemes egyszerűséggel úgy összegezett, „hogy egy fényképet és egy festményt egyenlő színvonalra nem lehet állítani [...] a két művészet egyazon irányba nem mehet, egy célhoz sem juthat el". [7]

A XIX. századbeli fényképező nem avatkozott bele a leképezés folyamatába, igyekezete elsősorban a választott téma hiteles tolmácsolására irányult. Csak a felvétel műfajokba [8] rendeződő tárgya, a téma számított, az ábrázolás mikéntje nem. „A fényképezés nem alkotó művészet [...], mert mindenekelőtt az üveglencse rajzolja meg a kép vázlatát, nem pedig a dolgozó keze. [...] A művészi fényképezésen ejthető legnagyobb félreértés az, hogy ha odaállítják arra a helyre, amelyen a [...] szó szerint vett alkotóművészetek helyezkednek el." [9]

Csaknem a századfordulóig szenvedett a fényképészet megítélésének kétszeresen igaztalan volta miatt (értékeit nem becsülték, vagy nem azt becsülték bennük, ami értékük) [10], a festészet értékrendjének béklyójába verve, amíg sajátját ki nem alakította. Ebben az értékrendben jó és rossz, új és régimódi, korszerű és elavult a fotográfián belül talált helyére, s nem külső, rákényszerített mérce alapján osztályozódott.

A fotográfia, mint művészet megszületésének pillanata a századvéget megelőző néhány évre tehető, amikor a fényképező kilép a leképezés, az objektív látásmódjának mindaddig személytelenséget rákényszerítő bűvköréből, és a fényképező szubjektum látásmódját objektívének fölébe helyezi.

216