Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)

V. Fényképészet és társadalom

már a fővárosban, fotográfiáik mégis drágák: a doctori „recipekért" borsos árat kémek. [6]

„A művészet e válságos napjaiban" Címzi Ágost (1808-1866), „jeles festészünk" is jónak látta photograph-ateliert állítani fel, s a már ismert Heller Józseffel társulva, Geibel könyvkereskedése mellett, a Fehérhajóval szemben , A Kristóf-téren, szeptemberre díszes műtermet építtetett, Barabás Miklós pedig - Fajth Jánost társul vevén - az Úri és a Korona utca sarkán, október elejétől fogadta megrendelőit. Brodszky Sándor (1819-1901) tájfestő is „kénytelen volt letenni ecsetét" 1862-ben, és Molnár József (1821-1899) arcfestész barátjával ő is „a photographia terére szoríttatott". Szerencséjükre nem a fővárosban telepedtek le - hisz itt a műtermek száma az említetteken kívül Alth D'Berbulaniéval, Amstein Móréval, Harmens Hugóéval, Kolb Péterével, a Schneiderrel társult Licskó Jánoséval, Mari Eduardéval, Perlgrund Árminéval gyarapodott 1862-ben - hanem Győrben, ahol műtermük „folyvást a legnagyobb látogatottságnak" örvendett. [7]

A fővárosi jelesebb fényírdák száma folyamatosan változott. Míg egyesek rövid idő után végleg bezártak, mind újabbak nyíltak. 1863-ban Bülch Ágoston, Fejér R., Gévay Béla, Jámbori Izabella, Josz József, Kardos Lajos, Rostányi, a festőből fotográfussá lett Schaffer Béla (1815-1871) és Réty, Siegrist Albert, Schöfft Károly, Spatsch József, a Herman Miklóssal társult Országh János (1822-?) és Weiner Henrik próbált meg érvényesülni a fényképész-pályán, újabb bizonyságaként annak, hogy a „photográphiák még mindig nagy kellendőségnek örvendenek". A fényképek sikere kétségbevonhatatlannak látszott, szinte „házi szükség lett", miután nemcsak embereket, azok kedvenc állatait, de bútorokat, mennyegzői asztalt is mind gyakrabban lencsevégre kaptak, sőt minden előforduló „fény-képészeti munkák" - mint Auerbach Miksától (1840-1900) tudjuk -„az időjárás különbsége nélkül elvállaltattak". [8]

Az 1864-es esztendő baljós előjellel köszöntött be Pest-Budán. Január 12-én délben tűz ütött ki a főváros legelőkelőbb és legszebben felszerelt fényírdáinak egyikében, Simonyi Antal fényképcsarnokában, s oly gyorsasággal terjedt el, hogy „a felső szint teljesen odalett", s alig lehetett belőle valamit megmenteni. Simonyi arra kényszerült, hogy amíg a Váci utca 1. szám alatt, a Keglevich-ház udvarán álló régi fényírdáját újjáépítik, saját házában, az Aldunasor 31-ben nyisson „minden igénynek megfelelő" másikat.

Az élénk kereslet nemcsak növelte a műtermek számát, de megosztotta a megrendelőket is. A keresettebbek - Simonyi, Borsos és Doctor, Schrecker és Strelisky Lipót műterme, amelyben „a fölső emelet freskói Lotz Károlytól valók s a photographiára vonatkoznak" - mellett mind több az elsősorban mennyiségre törekvő fényképész, s nem ritka az olyan - mint Mayer és Gévay -, aki évente ezreket számláló levételt végez. Az ádáz konkurrenciaharc sokukat - s nem is a tehetségtelenebbeket, mint Barabás, aki „a fényképezési vállalattal egészen felhagyott" - meghátrálásra késztet. „Nagyon sokat vesztettem, s ezért 1864-ben még veszteséggel is túladtam rajta. E közben azt is tapasztaltam, hogy a nagyon is laikus közönséggel való érintkezés nem nekem való." [9]

Szentkuty István vezetése alatt, a Mátyás királyhoz címzett fényképészeti intézetben (Kerepesi út 65.) 5 forintért már 25 darab látogatójegy képet készítettek

205