Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
V. Fényképészet és társadalom
köztük egy tudományos havi folyóirat jelent meg. Nyomda -a pest-budaiakon kívül - nagyrészt csak hír szerint állt fenn. Az 1840-ben alapított Műegylet ekkor mintegy 5000 tagot számlált. [3] Míg kezdetben a fényképészet „katonáit" a gyógyszerészek, aranyművesek, vésnökök és a tudomány művelőinek köréből „sorozta", amint híre ment a könnyen kezelhető, 45 forintos Dillettanten-Koffereknek, ügy sokasodtak a fényképész-jelöltek - „K. azelőtt mülovag volt, Y. háziszolga egy vendéglőben, Z. tisztiszolga", megint másik fűrészárus, mechanikus -, akiket 25 forintért tanítottak ki az űj foglalkozási ágban jó üzletet sejtő tapasztaltabbak. „Még olyanok is hozzáfogtak az arczképek készítéséhez, kik a vegytanhoz vagy optikához annyit értenek, mint hajdú a harangöntéshez." A fényképeztetés a hatvanas évek elejére olyan divattá vált, „hogy még a szegényebb sorsuak is nehány forintjaikat ezen fényüzési cikkre áldozták, csekély hasonlattal is " megelégedve. [4] Gomba módjára szaporodtak az üj műtermek: 1858-ban már 15 működött belőlük Pest-Budán. A régebbi műterem tulajdonosok - Simonyi Antal, Heller József, Kawalky Lajos, Strelisky Lipót és Nándor, Tiedge János - mellé újabbak (Buchetmann József, Fajth János, Friedmann József, Glanz Gusztáv, Heidenhaus Ede, Mayerhoffer Károly, Müller Károly, Trietschel József, Werner Karolina) sorakoztak fel. Egy évvel később már ott találjuk köztük Décsey Zoltánt, Mayer Györgyöt, Pollak Józsefet, Schön Adolfot is. 1860-ban - elsőként cserélve fel az ecsetet a sötétkamrára - a fényképész mesterséget választja Beniczky Lajos (1810-1868), Németh László, Rieger Ferenc, a Schwarz-testvérpár. A közönség érdeklődését még ők sem képesek kielégíteni, s ez 1861-ben ismét újabbakat - Achtzener Józsefet, Alkér Edét, Eckl Pált, Kohaut Ignácot, Kratochwillt, Pesky Edét (1835-1910), Schneider Edét, Schrecker Ignácot, Simeonovits Miklóst, Udvardy Gyulát - ösztönzött műteremnyitásra. 1862 januárjában fővárosunk ismét egy új photograf-műteremmel szaporodott, s ez „Borsos urnák az országúton található új fényirdája". Dodero 1851-ben szabadalmaztatott, névjegy-alakú fényképes vizit-kártyája Magyarországon a hatvanas évek elején jön divatba, egyszerű kartonpapíron, hátlapján a fotográfus pecsétjével, nevének, címének feltüntetésével. Van, aki műterme rajzát, küllemét is feltünteti rajta, előterében elegáns urak, hölgyek sétálnak, kocsiból szállnak ki. A vizit-kártya hamarosan olcsóbb lesz, mint az írott névjegy, ami tovább növeli vonzerejét. Ráadásul „ezek a fényképészek olyan udvarias emberek, még a hitelező arcára is mosolyt rajzolnak". Az arckifejezés általában a megrendelőtől függ: „a nőké ábrándos, a férfiaké hősies, kihívó, bölcs". Borsos - és mellészegődött társa, , Doctor Albert (1818-1888) - „Arad vidékének több nagyobb urasága által fölszólítva", Aradon, a Fő-téren ideiglenesen photographiai műhelyt létesített, „minden legújabb és legizletesebb kellékkel fölszerelve", amelyben reggel 9-től délután 4-ig folyt a fényképezés. [5] A híres festő, Barabás Miklós (1810-1898), több társához hasonlóan - az 1862-63-as év nagyon rossz lévén, emlékezik vissza önéletrajzában -felhagyva a festészettel, minden idejét a fényképezésnek szenteli. Mivel Borsós - írja méltatlankodva a korabeli kritikus - „a botanikus kertben paprikajancsi territóriumát elfoglalva, boldogot boldogtalant fényképez és halhatatlanít", ezért nem látni képét a művészi egylet 1862-es tárlatán sem. Noha a fényképészek egész légiója működik 204
