Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
IV. Héliochromia, vagy színes fényképezés
nonból, nátrium-hiposzulfitból, ammóniákból és kálium-bromidból álló - oldatra volt szükség. Ebben hívták a képet, majd nappali fényben, kálium-hipermanganát fürdőben fordították át. Fél percnyi mosás után újabb hívás következett. Végül szublimát- és nátrium-hiperszulfit erősítés zárta a műveletsort. [42] Az új előhívó eljárást dr. Rosinger Artúr és dr. Kenyeres Balázs is kipróbálta, és azt mindketten nagyon jónak találták. Kenyeres egyik kísérleténél a megvilágítás után kettévágta az autokrom-lemezt és az egyik felét teljes sötétségben, a másikat zöld fényben hívta elő. A kettő között alig mutatkozott különbség. [43] Balogh Rudolf „bámulatosan szép és természethü szingazdag" felvételei, amelyek a párizsi világkiállításon készültek, elnyerték a Lumiére-díjat, és a MAOSZ I., 1910-es nemzetközi fényképkiállításán - Bohus László és a pozsonyi Limbacher Rezső képeinek társaságában - szenzáció erejével hatottak. Pécsett dr. Bazáky Ferenc autokrom-képei gazdagították 1911-ben az amatőrök fényképkiállítását. Moskovitz Béla képeit az Aradi Fotoklub II. országos művészi fényképtárlatán csodálták meg a látogatók, akik a „szines fotografálás egyedüli eljárását" első alkalommal láthatták az erdélyi városban. Bohus László ezúttal nemcsak autokrom sztereo-, de Dufay-rendszerű dioptichrom rovátkás színlemezre készült felvételeit is kiállította. Faragó Géza, soproni főhadnagy Vihar után és Nyári nap című felvételei a szerző „nagy színérzékét" tanúsították. A Budai Camera-Club 1912. február 16-i összejövetelén Bezerédy L. mutatta be a „téli Tátrát jól sikerült autokrómokban". [44] Dufay dioptikrom-lemezinek megjelenése mutatta, hogy Lumiére-ék fáradozásai közepette a versenytársak sem tétlenkedtek. Előbb a párizsi Jougla-cég hozta forgalomba Omnicolor színes lemezeit 1909-ben, amelyeknek olcsóságukon kívül kevés egyéb előnyük volt. Jougla-ék céljukat - az expozíciós idő megrövidítését - a fényt az autokrom-lemezeknél jobban áteresztő, 50-60 mikron széles, a festett zselatinra „felrakott" vonalakkal vélték elérni. Raszterük szemcséi az autokrom 10-15 mikron nagyságú „szemerkélnél" jóval durvábbak voltak, de szabályosabb elrendezésük kellemesebb látványt keltett a nézőben, mint Lumiére-ék lemezi. Dr. Ferenczy József - aki kipróbálta őket - úgy találta, hogy lemezük a színeket - a fehér kivételével - szépen és „brilliánsan" adja vissza. [45] Az autokrom-, az Omnicolor- és a dioptikrom-lemezek [46] összehasonlító vetítése - amelyet az utóbbival végzett kísérletei során Pusztaffy Miklós hajtott végre - azt mutatta, hogy ez utóbbiak az előbbieket fényátbocsátás és színélénkség tekintetében messze felülmúlták. Pusztaffy - aki 1910 óta folyamatosan dolgozott Dufaylemezre - felvételei, a legelsőket kivéve, pompásan sikerültek. Míg az autókróm-lemezek használatakor a kezdőt rendre balszerencse üldözte, a melléfogás a „rendkívül ellenálló képességű és egyszerű kezelésű" Dufay-lemezeknél - amelyek csendéleteken kívül a szivárvány összes színeinek visszaadására alkalmasak voltak, mint azt Steiner Szilárd és Eötvös Lóránd képei is tanúsítják - úgy szólván kizárt volt. A Dufay-lemez „67-es emulziója", amelyből Pusztaffy több dobozzal felhasznált, „a felhős, hangulatos tájképek pompázó színeit" gyönyörűen adta vissza. [47] Lumiére, Jougla, Dufay lemezi valóságos forradalmat idéztek elő a fotográfiában. A tízes évek elején nem is volt érdekfeszítőbb téma a színes fényképezésnél. Orvosok, zoológusok, minearológusok, botanikusok, iparművészek „a legmesszebbme-195
