Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
II. Kamarák és objektívek
elmozdulása, s ezekért leg inkább unt bele a Groff [...], most a nagy Gép az én birtokomban van, minden szerkezetével együtt, és a gépemhez is alkalmaztam, próbát is tevék még honlétemkor, de megint csak el mozdult bíz a - s csak most jövök rá hogy még eleitől fogva kellett volna kétfelől, a Gépnek faroldalán egy egy ablakot vágatni, ahol megláthassa a kép mibenlétét az ember, nos meg tsináltatám de mivel ide utam rögtönzött volt, nem teheték újjabb kísérletet vélle -, hogy ide érkezém Gyógyszerárus Schpeko Gusztáv úrnál meg láték egy originális portzellan tálkát, a minek hossza 13 - széles 11 hüvelyk, úgyhát ép akkora papirost készíthetek benne, mint a mekkora képet nagyíthatok [...], mihelyt haza menyek [...]. Kéne egy érzékenyebb papiros preparálási módot találni 1857-ben „végre sikerült egész életnagyságú képet ugyancsak kis képről nagyítva, jó ecsetéről annyira ismert Vastag György festőnk keze alá" adnia. [7] „Derék photographunk, Tiedge J.(ános)" szintén készített „a legparányibbtól a természetnagyságig" arcképeket „papírra, vagy [...] elsőként finom vászonra", amelyeknek szépsége „bámulatra gerjesztette" megrendelőit. „A papírom photographiának [...] a nedvesség sokat árt, s ez indította T. urat a vászon használatának megkísértésére, mi tökéletesen sikerült." [8] Simonyi Antal, aki „meglepő tökélyre vitte a vászononi fényképészetet [...], kis kép életnagyságbani hű másolatára" is vállalkozott, „sajátszerű kis műcsarnokra" emlékeztető, Váci-utcai műtermében. [9] A Párizsban élő német fotográfus, Bertsch 1860-ban jelentős javítást végzett Woodward szoláris kamaráján azzal, hogy a gyűjtőlencse mellett másik, ún. nagyítólencsét is beleépített készülékébe, majd ezt a flamand Désiré van Monckhoven (1834-1882) tovább tökéletesítette a „gömbi eltérést" kiküszöbölő dialitikus nagyító-gépével. Az előrelépést azonban a francia Alphonse J. Liébert hordozható nagyítókészüléke jelentette, amelyet - ellentétben a korábbiakkal - napkeltétől napnyugtáig használhattak. Az egyszerű, hosszúkás szekrény fogaskerék mozgatóval ellátott állványon nyugodott, amelynek segítségével a szekrényt úgy állíthatták be, hogy felső, keskenyebb részébe a nap sugarai könnyedén behatolhassanak. A szekrény felső részében helyezkedett el a gyűjtőlencse, amely a sugarakat a gyúponton belül rámába fogott negatívra terelte. A kép mögött vagy a fényképező kamarában használatos arc-objektív lencserendszer, vagy aplanát állt. A nagyított kép a készülékben előre-hátra mozgatható, „felfogó" kereten jelent meg. Nagyságát a keret előre-, illetve hátramozgatásával szabták meg. A szekrény elforgatását - a napsugarak irányába - vagy a másoló maga, vagy a készülékkel összeköttetésben álló óraszerkezet végezte. A szekrény „oldalvást egy kis ajtócskával" bírt, amelyen át a másolás folyamatát ellenőrizték. A „fehémye papírt" egy rész légenysavas ezüst (ezüst-nitrát) és harminc rész desztillált víz oldatában érzékenyítették, majd az oldatból kivéve, fél órán át ammóniákban gőzölték. [10] Barabás Miklós - aki a fényképezéssel egyébként egészen felhagyott - „oly felfedezést tett a nagyításban, melyet művészetében kitűnő sikerrel" használt. Mayer Györgyhöz hasonlóan, „névjegy alakról életnagyságig" nagyította fel a képeket, amelyeket Barabás „különösen halottak arczképei festésénél" használt nagy sikerrel, amikora „halál után jutott eszébe a hátramaradottaknak lefestetni valakit". [11] Többen megkísérelték Magyarországon azt, hogy életnagyságú mellképet készít-133
