Bendzsel Miklós - Emőd Péter - Kármán Gabriella (szerk.): Műtárgyhamisítás magyar szemmel - Ocsút a búzától (Budapest, 2019)
I. A műtárgyhamisítás szakmai szemmel - Molnos Péter: H, mint hamis
alkotását megismételte. Amikor az 1960-1970-es évek folyamán a nemzetközi érdeklődés a közép-európai avantgárd felé fordult, a műkereskedelemben hatalmas igény támadt a magyar konstruktivizmus egyik legnagyobb alakjának korai műveire. Az idős mester minden bizonnyal jogos elégtételként élte meg e késői érdeklődés feléledését, s így - kisebb vagy nagyobb unszolást követően - újraalkotta avantgárd periódusa elveszett vagy megsemmisültnek vélt képeit. E sajátos önhamisítást az tette „észszerűvé” és könnyen kivitelezhetővé, hogy legfontosabb, jórészt emigrációban töltött korszakából csupán néhány festmény maradt fenn, viszont rajzok, rézkarcok és fényképek is rendelkezésére álltak az eltűnt művek, így többek között a legendás Lámpagyújtó vagy a Próféta című képek „rekonstruálásához”. Ezzel magyarázható, hogy Bortnyik esetében az életmű legértékesebb fejezetét, az emigráció első éveinek termését évtizedeken át olyan művek reprezentálták s reprezentálják a mai napig, amelyek legtöbbje a hatvanas években készült, s egyfajta műtörténészi engedékenység, sőt hathatós támogatás következtében, akadály nélkül jelentek meg hamis datálással a korszakkal foglalkozó könyvekben és jelentős nemzetközi kiállításokon egyaránt. Ilyen, korabeli metszetek alapján újraalkotott mű a „tévesen” 1920-ra datált Balett, a Pihenő atléták, a jelzete szerint egy évvel korábbi Vörös május, az 1924-re datált Forbáth építész és felesége, a művész feleségét ábrázoló, legalább kétszer újraalkotott Klári arcképe, valamint az 1926-os jelzettel ellátott, valójában a hatvanas-hetvenes évek folyamán készült Vörös fárosz. Az újraalkotott művek legtöbbje a Magyar Nemzeti Galériába került, zömében az idős festőtől való vásárlás nyomán, ám sajnos az is előfordult, hogy rendkívül jelentős presztízsű külföldi magángyűjtemény is pórul járt: a madridi Thyssen-Bornemisza gyűjtemény 20. század című Bortnyik-műve példázza ezt a szomorú malőrt. A stíluskritikai érvelés mellett ma már fényképek is bizonyítják a módszeres újrafestés tényét, hiszen 1991-ben ismertté vált Bortnyik Sándor fényképhagyatékának egy része, amelyben számos olyan, a húszas évek során készült műterem- és műtárgyfotó található, amelyek - összevetve őket az ismert festményekkel - a jól látható eltérések miatt önmagukban is kikövetelik az ominózus művek elfogulatlan átdatálását. A legtöbb újrafestett műhöz hasonlóan szintén a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményét gazdagítja Bortnyik talán legismertebb műve, a Lámpagyújtó, amely a téma korabeli, 1921-es rézkarcváltozatának felhasználásával készült, feltehetően a hatvanas évek folyamán. A több mint nyolc évtizedes lappangás után felbukkant eredeti, Bécsben készült, monumentális festmény végre igazi fényében, alkotói pályája csúcsán mutatja be Bortnyik művészi tehetségét. Ha Bortnyik esete beláthatatlan távolságban áll is a cikk elején említett, az angol nyelvben felettébb járatlan önjelölt piktor mulatságos teljesítményétől, a közös nevező mégis nem más, mint a műtárgyhamisítás ezernyi válfaja mögött mindig fellelhető sanda szándék: a megtévesztés vágya, az anyagi haszonszerzés izgató reménye. A műtárgyhamisítás ráadásul nem csupán az áldozat szerepébe kényszerülő naiv vásárlónak, de az egész magyar művészet presztízsének is beláthatatlan károkat okoz. Mindez manapság fokozottan érvényes. Az internetes „piacterek” kínálatában hemzsegő hamisítványok óhatatlanul beszennyezik az egyes életműveket, hiszen e vizuális merényletekkel felérő szörnyszülöttek a valódi alkotásokkal egyenrangú találatként jelennek meg a világhálón gyanútlanul szörföző, a művészetek terén járatlanabb delikvens szeme előtt. Egyetlen ellenszer létezik ebben a folyamatos kihívásban: a kiművelt, könyvekkel és kiállításokkal folyamatosan edzésben tartott szem. 69
