Bendzsel Miklós - Emőd Péter - Kármán Gabriella (szerk.): Műtárgyhamisítás magyar szemmel - Ocsút a búzától (Budapest, 2019)
II. A műtárgyhamisítás elleni fellépés intézményes eszközei - Martos Gábor: Tévedések végjátéka
nemzetiségű szakértő 1899-ben kiadott attestjével támasztotta alá a kép valódiságát (a festmény akkor került egy párizsi aukción a Láhne-család birtokába, akiknek egyik leszármazottja kívánta ismét áruba bocsátani a művet), ennek ellenére a Szépművészeti Múzeum nyilvántartási osztályának vezetője az árverés előtt kijelentette: a kép nem Murillo saját kezű alkotása, hanem a kölni Wallraf-Richartz Múzeumban őrzött Murillo Magdolna-kép 19. századi másolata. A magyarországi aukciós gyakorlatban ritka festmény, a kiemelkedően magas kikiáltási ár és a kép eredete körül kialakult, a sajtóban bőven pertraktált vita szokatlanul nagy érdeklődést váltott ki a kép iránt; nyilván ennek is volt köszönhető, hogy az árverés napján a szokásosnál is többen voltak a Polgár Galéria Váci utcai árverési termében. Amikor sorra került a 116-os tétel: „Bartolomé Estéban Murillo, A bűnbánó Magdolna, védett, kikiáltási ára 44 millió forint”, rövid, feszült csönd után egyetlen tárcsa emelkedett a levegőbe. „44 millió először! Másodszor! Senki többet? Harmadszor!” - és koppant a kalapács. Már ott, a leütés pillanatában kétféle vélemény fogalmazódott meg a teremben: az egyik szerint az illető nagyon jól járt a képpel, mert az „tutira eredeti”, a másik szerint viszont a licitáló „kamu” vevő volt, valójában a galéria tulajdonosa „magának ütötte le” a képet, hogy azt sugallja: a közönség (vagy legalábbis abból valaki) a felfokozott „balhé” ellenére sem hisz a múzeum szakemberének, hanem igenis valódinak ismeri el az általa valódiként aukcionált festményt. Persze ezek csak suttogások voltak, bizonyíthatatlanok, a tény a 44 milliós leütés maradt. Csakhogy a vevő - a galériás szerint „egy ismert műgyűjtő” - nem fizetett, ehelyett újabb szakértői véleményeket, eredetvizsgálatokat kért a kép valódiságának tisztázására; erről később maga Polgár Árpád is beszámolt önéletrajzi könyvében (Polgársors. Alexandra Kiadó, Pécs, 2006). Ám a „végkifejletről” ott is szemérmesen hallgatott: az üzletből ugyanis végül a leütés ellenére sem lett semmi, a kép visszakerült a beadóhoz, annak a gangos pesti bérházban lévő lakásnak a falára, ahol 1953 óta korábban is lógott. Hogy ma hol lehet, nem tudni, a nyilvános műkereskedelemben mindenesetre nem bukkant fel azóta. Természetesen ebben a történetben - mint ahogyan azért az árverezőházakban az aukciókon előforduló hasonló esetek legnagyobb részében - nem konkrétan egy bizonyíthatóan „hamis” képről volt szó, hanem „csak” egy bizonytalan attribúcióról; és bizony ilyesmi a legjobb (aukciós)házaknál is előfordul olykor. Hogy ne menjünk messzire: itt van mindjárt a világ pillanatnyilag legdrágábban elkelt festménye, a jelenleg - a képet árverező Christie’s szakértői szerint legalábbis egyértelműen - Leonardo da Vincinek (1452-1519) tulajdonított Salvator Mundi, amelyikért 2017. november 15-én a New York-i Rockefeller Centerben megtartott árverésen egy 70 millió dolláron indított, majd tizenkilenc percen át tartó licitcsata végén 400 millió dollárnál koppant a kalapács. Így aztán az 1500 körül készült festmény a vevő által fizetendő jutalékokkal együtt 450.312.500 dollárért (119,462 milliárd forint) került új tulajdonoshoz. Ami a festmény provenienciáját illeti, abban Leonardóé mellett már eddig is több más név is felmerült alkotóként. A keletkezésekor még egyértelműen Leonardo kezétől származóként nyilvántartott, minden bizonnyal XII. Lajos francia király részére készített kép 1625-ben került Londonba, amikor Bourbon Henrietta Mária francia királyi hercegnő feleségül ment I. Károlyhoz, Anglia és Skócia királyához. Bár Károly 1649-ben bekövetkezett halála után a festmény először egy az uralkodó korábbi - 30 fontnyi - tartozásának kiegyenlítéseként 142
