Tószegi Zsuzsanna (szerk.): Egy hivatás 120 éve – a Magyar Királyi Szabadalmi Hivataltól a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivataláig (Budapest, 2016)
2. fejezet. Papp László: A szabadalmi hatósági funkciók alakváltozásai és eljárásrendje, 1896-1949
A SZABADALMI HATÓSÁGI FUNKCIÓK ALAKVÁLTOZÁSAI ÉS ELJÁRÁSRENDJE, 1896-1949 A szövetségről rendelkező 1867. évi XVI. törvénycikk is kimondta, hogy a szabadalmazás feltételeit mindkét államban a törvényhozás útján kell megállapítani, méghozzá úgy, hogy az engedélyezés feltételei a két állam területén azonos rendezőelvek mentén legyenek szabályozva. Mindaddig, amíg ez meg nem történik, a fennálló szabályok maradnak hatályban, amely Magyarország esetében az 1852-es szabadalmi pátens hatályban tartását jelentette. Ugyanakkor a két ország közötti gazdasági különbségek a szabadalmazás terén is megmutatkoztak. Ausztriában jóval több szabadalmi bejelentést nyújtottak be, s így jóval több eljárási díj folyt be, mint Magyarországon. Az 1868. évi állapotok szerint ez azt jelentette, hogy a megadott szabadalmak közül Bécs városára 41%, a többi nem magyar tartományra 28%, külföldre 21%, míg a Magyar Korona területére csak 9% jutott. Ezek az arányok, ha nem is ilyen markánsan, de a következő években is megfigyelhetők. Ezt, a magyarokra nézve hátrányos helyzetet a szövetségre vonatkozó törvény módosítása azzal próbálta kompenzálni, hogy - a bejelentés helyétől függetlenül - a másik állam részére az adott szabadalom után járó eljárási illeték 25%-át meg kellett fizetni. Ez az intézkedés azonban nem csökkentette a bejelentés helye szerinti állam bevételét, mivel a 25%-os többletköltséget az eljárási díjak drasztikus emelésével érték el, amely - végső soron - a feltalálót vagy a szabadalmi oltalom iránti igény bejelentőjét terhelte. A már többször említett vám- és kereskedelmi szövetség elsődleges érdeme, hogy szakított azzal a korábbi gyakorlattal, amely szerint a szabadalom megadása uralkodói privilégium, és ehelyett a közigazgatásra bízta az eljárás lebonyolítását. Az osztrákmagyar szerződés azonban csak a szabadalmak engedélyezésének a módját határozta meg; a két állam által engedélyezett szabadalmak nem képeztek egyetlen egységes és oszthatatlan szabadalmi oltalmat. A két ország közötti alapvető technikai, gazdasági különbségek egy idő után megmerevítették az eljárást, és lehetetlenné tették, hogy mindkét állam a saját kvalitásának megfelelően rendezze a találmányok jogi sorsát. Ezen okok miatt egyre nagyobb igény mutatkozott az önálló szabadalmi törvény megalkotására. Kezdetben a törvény megalkotásának szándéka a szövetség keretein belül körvonalazódott, mivel a szabadalmi ügy ekkor még közös érdekű ügynek számított. Az új alapokon nyugvó eljárás kivitelezésére két elképzelés látott napvilágot. Az egyik javaslat szerint közös osztrák-magyar szabadalmi hivatalt kell felállítani, a másik elgondolás szerint olyan eljárást kell kidolgozni, amely az egyik államban megadott szabadalmat minden további vizsgálat nélkül, automatikusan érvényesíti a másik államban is. Ezen elképzelések három tervezetben is megjelentek. Az osztrák kormányzat által 1882-ben és 1889-ben közölt tervezeteket, amelyekben először körvonalazódott egy szabadalmi közigazgatási szerv felállításának gondolata, a hazai kereskedelmi és iparkamarák, valamint az országos iparegyesületek kedvezően fogadták. A korabeli tudományos és politikai közvélemény azonban ellenszenvvel reagált a közös osztrák-magyar hivatal felállításának a gondolatára, így az 1890-es évekre körvonalazódni látszott, hogy a két országnak külön-külön szervezet útján kell a szabadalmi oltalmakat biztosítania. A Kereskedelmi és Iparkamara épülete a fővárosban 75
