Tószegi Zsuzsanna (szerk.): Egy hivatás 120 éve – a Magyar Királyi Szabadalmi Hivataltól a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivataláig (Budapest, 2016)
2. fejezet. Papp László: A szabadalmi hatósági funkciók alakváltozásai és eljárásrendje, 1896-1949
EGY HIVATÁS 120 ÉVE Az ember szellemi alkotótevékenységének védelme tulajdonképpen a civilizációnkkal egyidős igény azonban a szellemi tulajdont védő modern oltalmak döntően a XIX. században jelentek meg. A ma ismert iparjogvédelmi oltalmi formák meghonosodásához két párhuzamos jelenségnek kellett bekövetkeznie. Egyrészt meg kellett alkotni az iparjogvédelmet szabályozó modern törvényeket, másrészt azok érvényesüléséhez a megfelelő szervezeti keretet is biztosítani kellett. A XIX. század második harmadáig hazánkban a szellemi teljesítmények védelmére rendelkezésre álló jogi eszközök közül a védjegy- és szabadalmi oltalom volt ismert, s tekintettel arra, hogy az említett kérdések először a szabadalmi szabályozás kapcsán bontakoztak ki, így érdemes azon keresztül megvizsgálni őket. IPARJOGVÉDELMI OLTALMAK RÉGEN ÉS MOST A XIX. század végi és XX. század eleji iparjogvédelmi intézményrendszerünk még nem volt annyira kiforrott, mint napjainkban. A ma ismert oltalmi formák közül a szabadalmi és védjegyoltalmat, illetve a mustra- és mintaoltalmat ismerték. Az oltalom megadásának feltételrendszere is sokat változott az idők folyamán. A szellemitulajdon-védelmi „piramis" A szellemitulajdonvédelem felépítése Szabadalmi oltalmat az új, iparilag értékesíthető találmány kaphatott. Érdekesség, hogy az újdonság fogalmát az első szabadalmi törvényünk nem határozta meg - mint ahogy a későbbiek sem. Általánosságban véve az újdonság fogalma azt az igényt fejezi ki, hogy a feltaláló csak olyan műszaki megoldásra igényelhet oltalmat, amely a társadalom műszaki ismereteit gazdagítja, vagyis korábban nem volt ismert (a szaknyelv meghatározása szerint „nem tartozik a technika állásához"). A találmányi szabadalmakról szóló 1895. évi XXXVII. törvénycikk csak az újdonságrontó körülményeket sorolta fel, amelyek megítélésénél egy szakember átlagos szaktudásából indult ki. Az ipari értékesíthetőség pusztán arra irányult, hogy a találmány a gazdaság valamely ágazatához tartozzon, míg a találmány jellege határozta meg azt a műszaki feladatot, amelyet a találmány meg kívánt oldani. Ez utóbbi lényegében a feltalálói tevékenységet jelentette, melyet absztrakt módon meghatározni aligha lehet. 68
