Budapest áramellátásának története: 1893-1933 (Budapest, 1934)
A fogyasztókkal való kapcsolat - Áramszabás
ÁRAMÁRSZABÁS. Az elektromos áramszolgáltatás első évtizedeiben az áramszolgáltató vállalatoknak sem nálunk, sem a külföldön nem voltak tarifaképzési gondjaik. A világítási fogyasztók rohamos jelentkezése és a századfordulóban bekövetkezett hatalmas ipari fellendülés a vállalatoknak első kötelességévé az állandóan emelkedő szükséglet kielégítését tette. Egyrészt a termelési eszközök tökéletesedése, másrészt a folyton növekvő fogyasztás következtében az áramtermelés évről-évre gazdaságosabb lett ugyan, de a vállalatoknak nem volt sürgős okuk arra, hogy a kezdetben meghatározott árszabáson változtassanak. A két budapesti áramszolgáltató vállalat megalakulása idején az áram egységárát a fővárossal kötött koncessziós szerződés állapította meg olymódon, hogy a világítás céljaira szolgáló elektromos áram kWó-ja 50 krajcár, az erőátvitel céljára szolgálóé pedig 40 krajcár volt. Ezen egységárak mellett l-9°/0 árengedményben részesültek azok, akiknek áramszámlája 500 frt-tól 10.000 frt-ig terjedt évenkint. A vállalatok e mellett még külön engedményt is adhattak egyes fogyasztóknak, ez az engedmény azonban visszavonható nem volt. Az áramegységárak rögzítése ellenére a főváros fenntartotta azt a jogot, hogy amennyiben az elektrotechnika terén elért haladás, vagy az elektromos áram előállítására és szolgáltatására szükséges anyagok árának csökkenése következtében az elektromos áram előállítása, vagy szolgáltatása kevesebbe kerülne, mint az üzem megkezdésekor, a fentemlített maximális egységárakat leszállíthassa. Ezen jogát azonban a főváros csak öt évenkint gyakorolhatta. Az áramárszabás tehát az áramszolgáltatás megindításakor — amint az a fentiekből látható — rendkívül egyszerű volt és az egységár változására tulajdonképen csak a termelési költségek változása lehetett befolyással olyan mértékben, amilyen mértékben a főváros ezen befolyást érvényesíteni tudta. Az első árleszállítás 1899-ben következett be, amikor is a világításra használt áram egységára kWó-kint 80fillérre csökkentetett. Újabb árleszállítás 1905-ben történt, aminek eredményeképen a világítási egységár kWó-kint 60 fillérre csökkent. Ezen ár maradt érvényben 1917. elejéig, amikor a korona romlása arra kényszerítette az áramszolgáltató vállalatokat, hogy az áramegységárat megfelelően emeljék. A háború alatt és a háború utáni időkben a korona romlása következtében az áramegységár rövid időközökben változott, úgyhogy ezen időben állandó tarifáról beszélni nem is lehetett. Mai áramárszabásunk tehát tulajdonképen 1927. eleje óta alakult ki, amikor az új, pengőfillérben kifejezett áramárszabás lépett életbe. Ekkor a háztartási fogyasztás egységára évi 240 kWó fogyasztásig kWó-kint 37, azonfelül pedig 60 pengőfillér volt, amely egységár 1928-ban 35, illetve 54 pengőfillérre módosult. A kismotoros erőátviteli fogyasztás egységára ugyancsak a fenti időpontokban változott 30, illetőleg 25 pengőfillérre. Amíg a háború előtti időkben az áram árát úgyszólván csak az a körülmény szabta meg, hogy az áram világításra, vagy erőátviteli célokra használtatik-e, a világháború után figyelembe kellett venni mindazon tényezőket, amelyek az áram értékesítésére befolyást gyakorolnak, mégpedig azért, hogy minden fogyasztócsoportnak azon a legalacsonyabb áron legyen az áram rendelkezésére bocsátható, amely ár mind az áramszolgáltató vállalat, mind az áramfogyasztó részéről elfogadható és előnyös. Tekintetbe kellett tehát venni az áramárszabás megalkotásánál azt, hogy az áram- fogyasztás a csúcsterhelés idején, vagy azon kívül és mely napszakban, milyen célra, milyen mennyiségben, milyen terhelés és időbeli elosztás, valamint milyen feszültség mellett történik. 213
