Frecskay János: Találmányok könyve: ismeretek a kézmű- és műipar mezejéről: 3-4. kötet (Budapest, 1878, 1879)
3. kötet - Az iránytű
264 Az iránytű. lekkel s melynek végei a földre látszanak támaszkodni. Ez ív lassankint fölszáll a magasba, mi alatt orma állandóan a delejes déllő irányában marad. Majd feketés sávok tűnnek fel, melyek a világos ívet megosztják s ekkép sugarak képződnek, melyek hol gyorsan, hol lassan meghosszabbodnak vagy megrövidülnek. E sugarak alsó része mindig a legélénkebb fényű s többé-kevésbbé szabályos ívet képez. E sugarak hossza igen különböző, de az ég egy pontja felé hajlanak össze, melyet a lehajlási tű déli sarkának iránya jelez. Néha e sugarak ama pontig hosszabbodnak s ekképen egy roppant fényboltozat töredékét képezik. Az ív folytatva emelkedik a zenith felé ; fényében hullámzatos mozdulat mutatkozik, vagyis a sugarak fénye sorban egyik lábtól a másikig növekszik ; ily fényáradás gyakran többször egymásután indul meg, de gyakrabban nyugatról keletre mint ellentétes irányban. Néha, de ritkán, a visszafejlődő mozgás közvetlenül követi az elsőt, s ha a fény sorjában megjárta a sugarakat nyugatról keletre, mozgása ellentétes irányt vesz s kiinduló pontjára tér meg anélkül, hogy igazában elmondható lenne, váljon a sugarak maguk vízszintesen tolódnak-e előre vagy váljon a fény sugárról sugárra terjed-e odább anélkül, hogy a sugarak helyöket változtatják. Az ív vízszintes irányban is mutat mozgást, mely széltől lebegtetett szalagra vagy lobogó hullámzására valamikép hasonlít. Néha a lábak egyike, vagy mindketteje elhagyja a horizont ; akkor e hullámzások számosabbak s tisztábbak lesznek ; az ív csak hosszú sugárszalagkép tűnik fel, mely kifejlődik, több részre oszlik s kecses tekeriileteket képez, melyek majdnem maguktól záródnak's azt képezik, mit koronának lehet nevezni. Ekkor a sugarak fényhathatósága hirtelen elváltozik, felülmúlja az első rendű csillagokat ; a sugarak sebesen lövelődnek és kigyódzva fejlődnek ; most színt öltenek a sugarak, aljuk vörös, közepök zöld, a többi rész halványsárga fényben marad. E színek mindig kölcsönös helyzetüket tartják meg s csudásan átlátszóak. A vörös világos vérvörössé lesz, a zöld halvány smaragdzölddé. A fény megcsappan, a színek eltűnnek, az egész tünemény vagy hirtelen elalszik, vagy lassankint lesz bágyadtabbá. Az ív egyes részei ismét föltűnnek, újra alakul, emelkedő mozgását folytatja s közeledik a zenithez ; a sugarak a látás távolában egyre rövidebbeknek látszanak. Ekkor az ív orma eléri a delejes zenithet, egy pontot, mely felé mutat a lehajlási tű déli csúcsa. Már most a sugarakat lábuktól fogva látni. Ha e pillanatban színesednek, széles vörös szalagot mutatnak, melyen át a felső részek zöld színezetét pillantani meg. Ez alatt új ívek keletkeznek a horizonon ; egymást követik, majdnem ugyanazon változásokon menve át s bizonyos közökben egymástól elmaradnak. Némelykor e közök kisebekké lesznek, többje az íveknek egymáshoz tolul, sorakozásuk színházaink színfalaira emlékeztet, melyek az oldalas színfalakra támaszkodva a színházi jelenet egét képezik. A mikor e sugarak a magas égen a delejes zenithet átlépték, délről e pont felé látszanak összeliajlani s képezik ekkor a tulajdonképi koronát. A korona megjelenése bizonyára csak a látás távolának hatása s az a szemlélő, ki e pillanatban inkább van délre, bizonynyal csak ívet fog láthatni». A mit mi vidékeinken e tüneményből láthatunk, az azzal a fénynyel, mely éjszakon mutatkozik, össze sem hasonlítható. A határok, melyeken belül egy s ugyanaz az éjszaki fény látható, gyakran igen messze terjedők ; ebből következtethetni ama roppant magasságra, melyben e tünemény lefoly. így pl. az 1859. aug. 28-ki éj szaki fényt 140 hosszasági fokon belül, Kaliforniától Kelet-Európáig s Jamaikától egész British-Amerika éjszaki vidékéig észlelték. A sugárirány összeegyezése a delejes déllővel már korán azt a sejtelmet kelté, hogy az éjszaki fény a földdelej ességgel szoros kapcsolatban áll. Megerősíté ezt az,
