Frecskay János: Találmányok könyve: ismeretek a kézmű- és műipar mezejéről: 3-4. kötet (Budapest, 1878, 1879)
3. kötet - A galvánosság, villamos világítás s galvános másolás
A villamos fény, 217 I' î r y 0235 részét teszi, s hogy a galvános fény fényképírói hatása a napfénynek 0.38 részével egyenlő. A világosság e nagysága, továbbá a fénynek gyors gerjeszthető- sége s hirtelen elolthatása csakhamar fölkeltették a gondolatot, hogy ezt gyakorlatialg is alkalmazásba kellene venni. A negyvenes évek elején Párisban Deleid1 tett kísérletet, hogy a villamos fénynyel az utczákat megvilágítja. A Pontneuf egyik házának pavillonját 98 czinkszén- elemmel világítá meg. A kisérlet roppant feltűnést okozott. Mindjárt «világító társulat»-ot akartak alapítani a lelkesülök, de a dolog abbamaradt. Szt. Pátervártt a galvános másolás feltalálója Jacobi 184-9-ben 185 czinkszénelemű teleppel tett kísérletet. A telep a földszinten állt, a vezetődrótok felnyúltak a tengernagyi toronyba, s decz. 8-án éjjel a toronynak irányló három utczát oly fénynyel világítá meg, hogy 100 lépésnyi távolságban a világosság a közönséges légszeszfényt 25-ször, de 3—400 lépésnyire már csak kétszeresen multa felül. E kisérletekből azt a meggyőződést merítették, hogy a fényerőnek a távolság nagyobbodásával való megfogyása lehetetlenné teszi, hogy egyetlen egy fényforrással történjék az összes utczák s terek megvilágítása ; egyes villamos lámpák felállítása bizonyos távolságban egymástól a gázlámpák módjára, nem nyújtana pedig hasznot, mert minden egyes részére külön telepet kellene működtetni. Mindamellett, hogy az utczáknak villamos fénynyel való megvilágítliatására a kilátások kissé megcsökkentek, egyéb czélokra mindig hasznos szolgálatokat tett e fény. Páris pompás városrészeit III. Napoleon régi barakkok romjaiból bűvös gyorsasággal épittette föl. A munka szakadatlanul folyt. A napnak 24 órájának egyik felében a nap, a másikban a villamos fény világított. A londoni Westminster hidja, az ottani 62-ki köztárlat s sok más nagyobb épület részben villamos fény mellett épült föl. Használják jelzésre a világítótoronyokban, és mivel hogy tovább világoljon nincs oxygéntől föltétezve, igen kitűnő szer arra, hogy a búvárnak világítsanak vele a víz alatt a tenger fenekén. Azonkívül nagy szerep jutott neki a színpadokon, hol a holdvilágos tiindéri jelenségeket s jeleneteket vele világítják meg. A villamos áram, mely a két széndarab közt átömlik, valóságos anyagszállítással jár ; a széncsúcsok egyike egyre vékonyodik, a másik növekedik az amattól elragadott részekkel, azonkívül lassankint elég a szén, mert a fejlő hő roppant. A platina a villamos fényívben megolvad akár a vaj. A széncsúcsok elkopnak, s mivel az ív fénye a két csúcs közti távolságtól függ, szükséges azokat folytonosan közelíteni egymáshoz, hogy egynemű maradjon a fény. 1848-ban Foucault Francziországban s Staite és Petri Angliában az emberi kezet önindító mechanizmussal pótolták, feltaláltak a szabályzót. Ez volt az első haladás a villamos világítás dolgában. E czélra magát a villamos áramot vették alkalmazásba, hogy a széncsúcsok közti tér egyenlő nagy maradjon. A rendszer elve igen egyszerű. Egy óramű közelíti a széncsúcsokat egymáshoz, de ezt megakasztja egy villamdelej. A széncsúcsok kopásával nagyobbodik a köztük levő tér, de egyúttal a villamos áram is vészit erejében, a villamdelej határtalanná válik s az óramű közelebb hozhatja egymáshoz a széncsúcsokat. Mihelyt az előbbi közelség ismét helyreállt, neki áramlik ismét a villamos áram a korábbi erővel, mely elég arra, hogy a villamdelej ismét magakaszsza az óraművet. De e szabályzó mechanizmust, mely eddig kivétel nélkül volt használatban, fölöslegessé tévé újabban Jablochkoff Pál volt orosz tiszt találmánya. Ennél a fényforrás nem két szembenálló szénrudacska, hanem egymástól kis távolságra párhuzam osan megerősített szén rudacska. A köztük levő tér oly szigetelő vegyülettel van kitöltve, mely abban a mértékben olvad meg, a mint a szén végek apránként leégnek. A hogy a villam- áram megindul, Voltaíve azonnal a két szénrúd szabadon álló végein föllángol. A közTalálmányok könyve. III.
