Frecskay János: Találmányok könyve: ismeretek a kézmű- és műipar mezejéről: 1-2. kötet (Budapest, 1881, 1877)
2. kötet - A fazekas-árúk és a porczellán
216 A fazekas-árúk és a porczellán. A gép csészéjébe egy keveset tesznek a tejpépből, s a gépet tartós gyors keringésbe hozzák. A lágy anyag a központfutó-erőnek következtén a csésze falain fölemelkedik, s ha az öringelés elég ideig tartott, kétségkiviil olyannyira megszikkad, bogy többet vissza nem folyik, megszáritkató s kiégethető. Az alakitás körül egyátalán sok mesterfogás van gyakorlatban. A levelek erezetét pl. a tenyéren készitik, melynek barázdái a levél ereit elég liiven ábrázolják. A csipkeutánzatokat tiillel vagy horgolt kelmével állitják elő ; ezeket meg- nedvesitik, bemártják az iszapba, ráillesztik a porczellántárgy illető helyére s rajt szántják. Az égetés alatt a túlit vagy kelmét a tűz megemészti, s csak a szövedék nyoma marad a tárgyon. Készitik a csipkézetét vagy fátyolt ecsettel is. A munkásnő a tejfölsürüségü porczellánanyagból keveset fölszed ecsetére, megérinti vele azt a pontot, hol a csipkeszálnak ragadnia kell , s gyorsan elhúzza onnan az ecsetet. Minthogy a porczellánfigura már ki van égetve, az ecset vizét mohon felszivja, s odatapad egy kevés a pépből, mely az ecset elvonásával hosszúra kinyúlik. így rak fel egy szált vagy csipkét egymásutáni sorban, melyek az égetés által megszilárdulnak. A fényképek vagyis lithophanok, azok az ismert, mázatlan porczellánlemezek, melyek a világosságnak tartva, festői képeket, tájrajzokat, alakokat stb. az árnyéklat s világosság csudás lágyságu fokozataival mutatnak, lapos gipszmintákban sajtoltaknak. A képnek sötétebb helyeit vastagabbra hagyják, a világosakat vékonyabbra, úgy hogy az átmenő világosságot ne igen tartsák vissza. Ezek előállitása egy viaszkép készitésével kezdődik, mely minden részében â kész lithophaniára hasonlit s ennélfogva ugyanolyan hatást kelt. Egy viaszktáblát e végből ráborítanak egy üveglapra, mely alulról nyeri világosságát, s a rajta vázolt rajzot vájófácskákkal addig dolgozzák ki, mig a kivánt hatás el van érve. Ez eredeti lapról gipszleöntetet vesznek, mely megszáradtával mintául szolgál. A kimintázott porczellánárukat a levegőn, árnyékon vagy enyhe melegben szikkadtatják. Minthogy az anyag parányi részei abban a mértékben közelednek egymáshoz, a melyben a nedvesség belőlük távozik, térfogatuk elapad, a mi azonban az arányokat nem bontja meg, ha a szikkadás egyenletesen megy végbe. A szárítandó áruk a deszkapolczokon addig maradnak, mig minden nyirok elszállt belőlük. Erre az árukat előbb kisütik (verglühen, cuire) a sütökemenczében (Verglühofen, four à biscuit, biscuit-kiln), a hol erős hőben annyira megkeményszenek, hogy mázit- hatók. Igen kevés porczellán kerül mázatlanul, mint u. n. biscuit, a kereskedésbe, ezek is többnyire szobormivek s ilyfélék. A legtöbbet fénylő iivegszerü bevonattal, a mázzal, látják el. A máz közönséges porczellánanyagból áll, melybe azonban jócskán holmi ömlesztőszerek vannak elkeverve; különböző gyárakban különböző az. Meissenben áll 37 százalék kvarczból, ugyanannyi kaolinból, 17'5 százalék mészből és 8-5 százalék őrlött porczelláncserépből. Ebből híg iszapvizet készítenek, melybe a munkás az árut megmártja. A rátapadó vékony réteget, ha szükséges, ecseteléssel kiegészítik. Angliában újabban a mázhoz sok bórsavat is kevernek. A megmártás vagy beecsetelés nem az egyedüli módszer, poralakban is alkalmazzák a mázat, s a kissé nedves árút vele behintik. E máz csak olcsó porczellánra alkalmas, s készül czinktünőből s glaubersóból. Konyhasóval, bórsavval is mázithatók az edények, mikor is amaz álladékokat a tüztérbe vetik. Az égetés. A mázas tárgyakat, mikor tejesen megszáradtak, tokokba vagy tűzálló agyagból való szekrényekbe teszik, nehogy a kemenczében a hamu vagy tűz beszennyezze, és ezekkel a tokokkal jutnak az égetőkemenczébe. Ez körkerek, léghuzós s több, rendszerint három emeletes, hogy bennök a tárgyak a kiégeté-
