Frecskay János: Találmányok könyve: ismeretek a kézmű- és műipar mezejéről: 1-2. kötet (Budapest, 1881, 1877)
2. kötet - Az arany, platina s társai
Az aranyozás. 187 támadt oxydliártyát valamely sav által leétetik. Az alapanyag felszínéről ezzel el- illasztanak czinket s tisztább rézfelszínt nyernek vele, mely a foncsort inkább befogadja s az aranyozás színhatását növeli. Az oly tárgyak, melyek bágyadt színben kivántatnak, az aranyozás után bágyasztatnak (mattiren, donner le mat). A bágyasztó pép áll 8 rész salétromból, 7 rész konyhasóból s 5 rész timsóból, mely keveréket egy tégely vízben felolvasztanak s az aranyozott tárgyra kennek. Ezt immár egy vashuzalra függesztve tűz fölé tartják, míg a sós kéreg teljesen megolvadt, mire hirtelen alámerítik a hideg vízzel telt bágyasztó kádba, a hol a sós részek leválnak. Vannak tárgyak, melyeken csak egyes részek bágyasztandók. Ezeken a fényelendő részeket egy krétából, czukorból, gummiból s vízből álló péppel vonják be, s e bevonatot hővel megbarnítják. E részleges bevonást kímélésnek (Aussparen, épargner) nevezik, mert arra szolgál, hogy a bágyasztópép hatását a fényelendő helyektől távol tartsa. Hogy az aranyozás színhatása élénkebh, vörösebb legyen, a tárgyat a higany párologtatása után vashuzalra függesztve belémártják az aranyozó viaszba (Glüh- wachs, cire à dorer, gilder’s wax) vagy ha nagyobb végighuznak rajta egy rúd ilyen viaszt, mire tűz fölött újból hevítik. A viasz fő alkotórésze : rézrozsda, a mely a hőben rezet választ ki, mely az aranynyal vegyülve valóságos vörös ötvözetet idéz elő. A sárga aranyozó-viasz, mely czinkgáliczot tartalmaz, az arany felszínét világos sárgává festi stb. A tűzi aranyozásnál fejlődő higanygőzök s bágyasztásnál keletkező gázok a munkás egészségére nagyon ártalmasak. Az ily műhelyeknek mindenekelőtt tehát jó léghuzos kürtővel kell bírniok ; nagyobb tárgyak megmunkálásánál a szájat, orrot, valami álarcz-félével iparkodnak megóvni a gőzök elől. A vas és aczél az aranyíöncsort nem veszi föl közetleniil ; úgy segítenek ezen, hogy nedves foncsoritás alá fogják, azaz oly oldatban forralják, mely áll 24 súlyrész higanyból, 2 súlyrész czinkből, 4 súlyrész vasgáliczból, 24 súlyrész vízből s 3 súlyrész sósavból, s ebben a vas vagy aczél tükörsima vékony higanyhártyával vonó- dik he. Egy másik kerülő, melylyel czélhoz juthatni az, hogy a vasat (aczélt) rezesítik, mely után az aranyozás nehézség nélkül eshetik meg. A porczellán és üveg aranyozására az illető tárgyak megbeszélésekor visszatérünk. A tűzi aranyozásnál kevésbbé tartós a hideg és nedves aranyozás. Ez utóbbi alatt értjük mindazokat a módszereket, melyekben az arany valamelyes oldatban jut alkalmazásba. A hideg aranyozás döröcskölés (anreiben, dorure au pouce, gilding by the rag) által megy végbe s alkalmaztatik rézre, sárgarézre, tompákra, argen- tánra s ezüstre, s különösen ez utóbbinál használatos. Tiszta aranyat feloldanak választóvízben, a míg ez telítve van ; ez oldattal vászonrongyokat szivatnak teli, megszárítják és hamuvá égetik. Az ekkép nyert aranyhamv (Goldzunder, or en chiffons) fémes aranyat tartalmaz rendkivül finom osztatban. Az aranyozás czéljából a munkás ujjait, de helyesebben egy valamennyire megszenesített s sósvízzel vagy eczettel megitatott parafadugó végét bemártja az arany hamvába, és ezzel az előbb tisztára súrolt fém színét bedörzsöli. Ha a döröcskölés elég ideig tartott, csupán az által, hogy az aranyrészecskék ott akadtak, előáll az aranyozás, melyet végül fényeim kell. Tetszetőségénél fogva akkor is használják, ha a gyönge tűzi aranyozás kijavítandó. Kisebb aczélárukon, minők ollók, varró- s kötőtűk, gyakran látni gyönge aranyozást, többnyire csak helyenként alkalmazva mint czifrát. E czélból aranyéterbe mártják vagy azzal ecsetelik ; enyhe hevítésre mindjárt megjelen rajtuk az aranyhártya. Az aranyéter ligy lesz, hogy chloraranyoldatot kénéterrel összeráznak. 24*
