Frecskay János: Találmányok könyve: ismeretek a kézmű- és műipar mezejéről: 1-2. kötet (Budapest, 1881, 1877)
2. kötet - Az arany, platina s társai
Az aranyozás. 185 enyvesvízzel s iszapolt krétával beitatják a likacsok bedugaszolása czéljából, aztán 8—12 rétűen bevonják enyvből s iszapolt krétából álló fehér festékkel, mi közben a pemetet löködve s érintezve kezelik, hogy az egyes rétegek jól összeálljanak és idővel le ne hámoljanak. E fehér bevonatot (alapot) melegen ecsetelik rá és ha utolsó rétege teljesen megszikkadt, csiszókővel igen hideg víz alkalmazása mellett simára csiszolják. A kréta alapot, miután az hig pergamenenyvből s kevés okrából álló sárga festékkel felszínesen bemázoltatott, s ez szikkadása után zsurlófüvei sikíttatott, sárga vagy vörös színű mázzal, az alzattal (Poliment, assiette) vonják be, mely az aranynak közetlen alapja. A vörös alzat készül 8 rész vörös pöcsétföldből (bolus), 1 rész vérkőből s 1 rész grafitból, melyek előbb egyenkint vízben finoman eldörzsöl- tetnek, aztán kevés faolajjal elegyíttetnek, s ismét eldörzsölve, végre tiszta hig per- gamenenyvben megkavartatnak. Gyakran ezekből állítják össze: vörös pöcsétföld, szappan, kevés viasz, tojásfehérje s enyvvíz ; a sárga alzat készül okrából s az imént említett anyagokból, a pöcsétföld kivételével. Az alzat színe emeli a rajta levő aranyat. Az alzatot melegen három-négyszeresen kis puha kefékkel kenik fel; mikor tökéletesen megszáradt, új, száraz vászonlepellel dörgölik, s ezután az aranyfüstöt vigyázatosan (miután helyét előbb hideg vízzel vagy pálinkával megnedvesítik) borítják rá s különböző nagyságú ecsetekkel nyomkodják meg. A fényes helyeket vérkővel vagy agáttal vagy tűzkővel csiszolják, s azoknak a részeknek melyek fénytelenül hagyandók, azzal adják meg a bágyadtságot (Matte, matage) hogy könnyedén bekenik gyönge, melegített enyvvízzel. Az oly helyeken, melyeknek különös aranyfényben kell tündököluiök, e czélt a ragyogzással (Hellen, vermeillonner) érik el, t. i. ecsettel vörössárga folyadékot (a rayyoyványt, Helle, vermeil) kennek rá, mely folyadék úgy készül, hogy gummiguttát s sárkányvért borszeszben oldanak. Újabban a íaléczek aranyozásához nem arany-, hanem ezüstfüstöt használnak, melyet aztán sárga firniszszel bevonnak és ezzel tetszés szerinti aranyárnyéklatot adnak. Az ily léczek az aranyhoz hasonlók, kevesebbe kerülnek és kár nélkül moshatók. Aranyfüsttel fémek is aranyozhatok, még pedig minden kötőszer nélkül. Leginkább a kardpengék s puskacsövek aranyozására használják a következő módszert: A munkadarabot, mely az aranyozandó helyeken választóvízzel előzetesen bágyadtra van marva, a kék befuttatásig izzítják, ráteszik a füstöt, kiteregetik gyapottal és könnyedén végig járatják rajta a csiszoló aczélt. E rétegre jő egy második, majd egy harmadik, sőt negyedik is. Minden egyes levelet dörzsöléssel tapadtatnak oda, mire a munka darabot mindig ismét izzítják. Hogy az arany jobban tapadjon az aranyozandó részt egy erős késsel megkarczolják, mikor azonban több aranyfüstre van szükség, hogy a karczolatok eltünedezzenek. A fémek (bronz, sárgaréz, ezüst s réz) legjobban tartják azt az aranyozást, melyet az u. n. tűzi aranyozás (Feuervergoldung, dorure au feu, gilding by arnal- gation) által nyernek. A tartósság onnan van, hogy a veresizzás hatásával valóságos ráolvadás megy itt végbe vagyis ötvözet képződik az alapfém s az arany közt. Az ez eljárásnál használt aranynak lehetőleg tisztának kell lennie, melyből az aranyozó foncsor ekkép készül : a vékonyra hengerelt s elszabdalt aranyat olvasztótégelyben széntüzeléssel gyönge veres izzásig hevítik, mikor is az arany súlyának nyolczszorosát kitevő egészen tiszta melegített higanyt öntenek rá. Néhány perczig folytonos kavarás mellett még folytatják a hevítést, s végül a kész foncsort vízbe öntik, hogy hirtelen lehűljön és kristályosodás által ne szemesedjék meg, a mi az egyenletes szétteregetést az aranyozandó tárgyon megnehezítené. A foncsor ily állapotban nagyon is sok higanyt tartalmazna ; a munkás tehát az edény oldalain újjaival jól kinyomkodja, meggyúrja. Találmányok könyve. II. 24
