Frecskay János: Találmányok könyve: ismeretek a kézmű- és műipar mezejéről: 1-2. kötet (Budapest, 1881, 1877)
2. kötet - A réz
126 A réz. beborítva felépítik már most az alakrészekből a mintát, természetesen alulról kezdve, és az üreget, a mint a munka előhaladt, tele öntik gypsz, fövény és téglapor péppel, mely csakhamar megkeményszik. Ez a pép a vasrudak és a viaszidom közötti közt kitölti s a mag főanyagát képezi. Már most a külső gypszminta óvatosan levehető, s a művész előtt ott áll a viaszk kép, a minőt fönebb látszóan sokkal kisebb körülményességgel látunk keletkezni. Mindamellett ez újabb eljárás a köny- nyebb, gyorsabb és az az elsőbbsége van a másik fölött, hogy az eredeti művészi idom nem vész el, hanem további öntetek számára még használható. Az izzó öntésanyag ellenében nem érne semmit a gypszminta ; helyébe tehát tűzálló alakító agyagot vesznek, melyből, valamikép az előbb leirt módszernél, az öntőminta készül palásttal és üreggel. Magától érthető, hogy csatornák által gondoskodva van arról, hogy a viaszk akadálytalanul elfolyhasson. Yiaszkból voltak megkészítve az öntőcsurgó és a szellentők; a palást ráborítása előtt tétettek volt rá a viaszkképre. — Az eddig mondottak érzékeltetésére szolgáljon a túlsó oldali ábra, mely egy öntőminta belső képét tárja elénk (40). A tárgy egy természeti nagyságú ló, tehát oly tárgy, mely eijy darabban önthető. Belsejében a vonalaknak sajátságos rendszerét látjuk, mely majdnem egy anatómiai készítmény képét nyújtja. Csakugyan olyasmit különböztethetünk meg benne, a mi hasonlít csontokra, ütőerekre, visszavivőerekre. A csontok vasból valók, az ábrában pontozott vonalokkal s a-val vannak jelölve. Egyes rudak igaz, a hasonlatot tönkre téve, ki állnak a lóból, a paláston áthatolva kiágaznak a környező gyömöszölésbe s falazatba, továbbá az öntőverem fenekébe, hogy az egész mintát jól összefogják. Az ábrán sötéten jelzett b csatornák az ütőereket ábrázolhatják; bennök a folyékony fém lefelé csorog és a minta minden részeiben eloszlik, míg az ellenkező irányban a c légutakon a levegő kitolul. A fém ekkép mindegyre vékonyodó elágazásokba foly odább, míg megfordítva a levegő az ilyekből a főcsatornákba haj tátik. Mind a két csatornarendszernek úgy kell elrendezve lenniök, hogy e kettős áramlat akadék nélkül mehessen végbe és netán hogy valahol valami légmennyiség bezárattassék, mert ez szerencsés esetben az öntvényt hólyagossá tenné, nagyobb menyiség légszorulásnál pedig, mikor a levegő az izzóhőben jelentékenyül kitágulna, még a minta megrepesztését is előidézné. A mintának alulról emelkedve kell a folyékony fémmel megtelnie, a főcsatornák azért is mindjárt a mélységbe vezetnek, az elágazások azonban fölfelé vannak görbítve, hogy akkor is tovább ömöljenek, ha a fém már torkolatukat tetézi. Ellenben a szellentők működése abban a mértékben szűnik, a mily mértékben telnek meg fémmel. Ha a megtelés bekövetkezett és a b csurgótok már többet nem vesznek magukba, az egész mintában már nincs üres tér. Ez a bonyolódott erezet, a mely természetben tulajdonképen még sokszerűbb és csak a világosság kedvéért van irt egyszerűbben vázolva, szintén viaszkból készül, még pedig a viaszkmodél teljes elkészültével. A mintázok a vékonyabb-vastagabb viaszkpálczákból, rudakból kialakítják az egész csőhálózatot, a viaszkidom felszínén gondosan elrendezik és a főcsatornákat kivezetik a minta fölé, hogy a fém öntésére és a lég kiürítésére utakat bírjanak. Végre megkészítik a palástot vagyis a tulajdonképi öntőmintát az által, hogy az idomot minden részében (természetesen a szellentő- és öntőcsövek viaszkidomjait is) mintegy 2 mm. vastagon mintatapaszszal (Formkitt, potée) bevonják, aztán pedig mintaagyagot raknak ennek tetejébe. A további eljárást a viaszk kiolvasztását, kiszárítását, az öntőverem kigyö- möszölését stb. már ismerjük. Igen nagy öntvények gyakran részekként öntetnek és aztán állíttatnak össze. Mikor az öntvény nagysága vagy bonyolult volta ezt teszi ssükségessé, természetes, hogy minden egyes darab külön maggal láttatik el.
