Frecskay János: Találmányok könyve: ismeretek a kézmű- és műipar mezejéről: 1-2. kötet (Budapest, 1881, 1877)
2. kötet - A réz
A harangőntés. 119 ható ; oly körülmény ez, mely ez anyagnak használhatóságát lényegesen emeli, annál inkább is, mivel az előbbi keménység foka egyszerű hevítés és lassanként! kihűlés utján ismét mindig visszaállítható. A bronz készítéshez, mikor az nagyban történik, körkerek vagy tojásdad lángolót használnak, mely tűzálló téglából épült. Egyik oldalán van a tüztér (Feuerraum, chauffe), honnan a fa- vagy kőszénttíz lángja egy nyíláson becsap az ömlesztőbe (Schmelzherd, sole). A tüztérrel szemben van a csaplik, a megöm- lött anyag lecsapolására. A harmadik s negyedik oldalon vannak a munkanyilások, a hol a fémet beteszik, megfigyelik és megkavarják. Legelőbb a rezet rakják be, s csak ha megolvadt, adják hozzá az ónt (és czinket, ha ez is egy alkotórészének van szánva), aztán farudakkal megkavarják és mihelyt lehet lecsapolják a fémet. Közetlenül a lecsapolás előtt jó nagyot tüzelnek, jól megkavarják az elegyítvényt, hogy ez egyes részek bensőleg egyesüljenek, mert nyugodt állapotban egyenetlenül oszlanak meg. A lehetőleg került, de mégis bekövetkezett oxydálás következtén az olvasztási apadék mégis 3 százalékra rúg (vagyis 100 kilogr. fémekből lesz 97 kilogr. bronz). Hogy az ötvözött fémek mennél egyenletesebben keverődjenek össze, gyakran mesterfogásokhoz nyúlnak. Megteszik pl. azt, hogy az ötvözetet két művelettel végzik ; előbb t. i. ötvözetet készítenek a fenebbi módon 100 rész rézből és 8 rész ónból ; a mellett aztán készen tartanak egy 2 rész részből és 1 rész ónból való ötvözetet és ebből végül annyit adnak hozzá, hogy az összes anyagban meglegyen a kellő keverékarány. Kicsiben a bronzot grafit-tégelyekben olvasztják, s itt is az ónt utólagosan adják a már megömledt rézhez. A fémnek tetejét itt jó ha szénporral hintik be, hogy az oxydálásnak elejét vegyék. A mikor a rézhez több hígfolyós fémet (ónon kivül czinket, ólmot) készülnek keverni, ezeket már eleve olvasztják egymással össze és úgy juttatják a megömledt rézbe. A harangőntés. Mivelhogy a bronzöntés különböző osztályaival kívánunk részletesebben megismerkedni, azonnal megjegyezhetjük, hogy a harang- és ágyúöntés a rájuk fordítandó anyagra nézve igen közel állnak egymáshoz, annak úgy alkotórészeit mint arányait tekintve. Mindkettő csak réz és ón keverékű anyagra szorítkozik ; minden egyéb hozzátétel szakemberek állítása szerint az ellenálló erőt csökkentené. A mi a harangöntést illeti, régi krónikák és a még élő monda szerint régebben a harang anyagához ezüstöt is adtak, még pedig annyit a mennyit a hitbuzgó közönség adni akart. Ha mindjárt hajlandó volna is az ember föltenni, hogy az ezüst hozzátétel a harang hangjára nézve kiváló befolyással lehet, nevezetes az a körülmény, hogy még egy régi harangban sem volt található ezüst, mi azt a gyanítást kelti, hogy az öntők czéhszerű szemfényvesztést űztek és hogy az ezüst bedobására kijelölt luk nem is vezetett az olvasztott anyaghoz. Sőt be is van bizonyítva, hogy az ezüst a harangba nem csak hogy nem neveli a hangot, sőt inkább csökkenti. Angliában nem rég gyakorlati módon kísértették még ennek földerítését, s bizonyos ötvözetből négy kísérleti harangot öntöttek olyképen, hogy az elsőnek anyaga változatlanul maradt, a többiekhez pedig fokozatos mértékben hozzáadtak ezüstöt. Az eredmény az volt, hogy az eziisthijas harang sokkal jobban csengett, a többi pedig abban a mértékben roszabbult, a mennyivel több volt bennök a drága fémből, a melyet e szerint másra sokkal inkább lehet fordítani. A harangfém tehát átlag véve 78 rész rézből és 22 rész ónból áll. A sárgás szürke fémnek vastag, finomszemcsés a törése, könnyen olvad, s nagyon bígfolyossá lesz, innen van hogy a harangok czifrázatai és föliratai mindig élesen és tisztán
