Apor Dezső - Nagy Béla (szerk.): Híres feltalálók. Az akarat és tudás hősei (Budapest, 1915)

Híres feltalálók - A varróép története

a Varrógép Története

1. A szerencsétlen szabósegéd

A tű és a varrás — Madersperger és Thimonnier — A varrógép őse — Küzdelmes pályán

Az őskori népek a ruházatul szolgáló állati bőröket hegyesre faragott fadarabokkal szurkálták keresztül és az így támadt lyukakon fűztek át bőrszalagokat, amelyek a kezdetleges öltözéket összetartották. A Csendes-óceán partjain élő ősi lakosok még ma is hegyes tövisekkel, az eszkimók halszálkákkal, az afrikai négerek árakkal tűzdelik át kelméiket. Az összetartó fonalat a hasításokon áthúzzák és azután összekötözik. A műveltebb népek azonban már a legrégibb korban is ismerték a tű mai formáját. Erre vall a bibliának a tevéről és a tű fokáról említett hasonlata.

A tűkészítés hazája Németország, különösen pedig Nürnberg városa, ahol a tűmíveseknek 1370-ben már céhük is volt. Akkoriban úgy alakították a tűnek a fokát (lyukát), hogy a huzal végét szélesre lapították, ezt áthasították és a keletkezett két szár legvégét összekalapálták. A németektől az angolok tanulták el a tűkészítést és jól is értékesítették az új mesterséget. Angolországban gépeket is találtak fel a tűgyártásra. A varrótűk anyaga többnyire acéldrót.

Azonban a tű is csekély segítőeszköz volt arra, hogy a ruhaneműek egyre fokozódó szükségletét gyorsan és főleg olcsón elkészíthessék vele. A vászon és a szövet gépies gyártásának feltalálása pedig egyenesen szükségessé tette, hogy a vászon meg a szövet feldolgozását gépek segítsék elő. Mihelyt az anyag tömeges és gépekkel végezhető előállítására megvolt a mód, a tömeges varrómunkához is gépre volt szüksége az embernek. Mert hiába lehetett olcsón és nagy mennyiségben gyártani a vásznat meg a szövetet, ha a feldolgozás, a varrás