Szterényi József: Az 1896. évi ezredéves kiállítás eredménye: bányászat, kohászat, ipar (Budapest, 1898)
Gépipar - Gőzkazánok, túhevitők, kazántüzelő berendezések és tápláló tisztitók
671 Csakhogy az, a mit a kiállításon láttunk, az a magyar lábbeli ipar termékeinek szine-java volt, de nem ad teljes fogalmat ezen iparág átalános állapotáról. Ez az állapot nagyban és egészben nem igen változott 1885 óta, kevés örvendetes jelenséget mutat föl. Vidéki iparosaink közül igen számosán, a kiknek módjukban áll mezei munkával is keresni valamit, a czipészséget és csizmadia- ságot tekintik mellékfoglalkozásnak. Modern segédeszközöket beszerezni eszük- ágában sincs ; fásultan, rezignáltan nézik a külföldi gyári munkák beözönlését és nem is igen gondolkoznak azon módok felől, a melyek segélyével a versenyt újból fölvehetnék; átengedik a tért a külföldi árunak, mely egyre hódítja el tőlük a vevőket. Ez a közöny visszahat a bőrgyárakra is ; a belföldi czipészek bőrfogyasztása nem fejlődik és igy a gyárak nincsenek ösztökélve arra, hogy berendezéseiket szüntelenül fejleszszék ; iparosaink, a magas vám daczára, jórészt idegen nyersanyagot importálnak tehát és ez még nehezebbé teszi nekik a versenyt. Egyre halljuk a panaszaikat a munkásviszonyok miatt ; csodálkoznak azon, hogy a segédek ma már nem tanúsítanak olyan »vasszorgalmat«, mint hajdanta és nem hajlandók reggeli 4 órától esti 10 óráig dolgozni. Ez a »vasszorgalom« (a mai nemzetgazdák »overworking«-nak nevezik, a munkaerő túlságos kiaknázásának) idejét multa és nem valószínű, de nem is kívánatos, hogy ismét meghonosodjék. A szorongatott kisiparosok belátják, hogy ez az állapot tarthatatlan és sűrűn tanakodtak az orvoslás módjairól. Első sorban a közszállitásokra gondoltak és itt el is értek bizonyos sikert a honvédség és a közös hadsereg lábbeli-szükségletének szállítása körül. Ezt a szerény sikert teljesen megérdemelték és jogosultnak kell tekinteni azt a törekvésüket is, hogy a közös hadsereg és a honvédség bakancs-szállításaiból az eddiginél nagyobb osztályrész jusson ki nekik. De a kisiparosokat első sorban mégis csak az önsegély eszközei vihetik a boldogulás útjaira. Az állam egyes iparágakban interveniálhat, a mennyiben nagyszabású berendezéseket igénylő egyes telepek létesítését előmozditja, megrendeléseket biztosit ; de olyan iparágban, melyet 60.000 vállalkozó gyakorol, nem bocsátkozhatik ilynemű akczióba. A kisiparosok idegenkedve nézik a munkagépeket, de miután épen a gépmunkával készített tömegáru versenye nyomja őket, sikert csak úgy remélhetnek, ha azonos fegyverekkel szerelik fel magukat, ha szövetkezve, munkagépeket kezdenek alkalmazni ; ez tőkét igényel ugyan, de ennek a megszerzése a társulás és szövetkezés időszakában már távolról sem tartozik a lehetetlenségek közé. Áll ez természetesen a kisipar valamennyi ágáról, de újból kell ezt hangsúlyoznunk ennél az iparágnál, mely az önálló kis műhelyek száma tekintetében első helyen áll. Ez a körülmény, a segélyezendők nagy tömege, lehetetlenné teszi az állam anyagi akczióját. De ez a körülmény egyúttal lehetővé teszi, sőt indikálja az állam közvetett intervenczióját, a szakoktatás erélyes fejlesztését. Specziális iparágaknak való szakiskolát csak szórványosan lehet létesíteni a tanulók csekély száma miatt ; de a lábbeli-iparosok oly nagy számban vannak még a kis városokban is, jólétük oly jelentékeny közérdek, hogy jóformán minden vidéki központban lehetne a helyi viszonyoknak megfelelő szakiskolákat létesíteni ; már a szakbeli
