Szterényi József: Az 1896. évi ezredéves kiállítás eredménye: bányászat, kohászat, ipar (Budapest, 1898)
Gépipar - Gőzkazánok, túhevitők, kazántüzelő berendezések és tápláló tisztitók
661 tudnak olyan jól és olyan olcsón dolgoztatni, mint Bécsben. Nem kutatjuk itt, hogy mennyiben birt ez az állítás alappal az olcsóság tekintetében ; de arra nézve, hogy a magyar szabóknál fejletlenebb volna a kéziügyesség, a szak- képzettség és műizlés, teljes okunk van kétségbe vonni a bécsi czégek állítását. Határozottan, megkapóan czáfolták ezt meg iparosaink a millenniumi nagy díszmenet alkalmával. Álmélkodva nézték a külföldiek ezt a díszmenetet, melyhez fogható látványt a külföld nem igen nyújt. Nem az ékszereket csodálta, mert ilyeneket a Palais Royalban bármikor láthat, de káprázatos látványt nyújtottak a magyar díszruhák, melyeknek kivitele legalább is oly magas- fokú »kézügyességet, szakképzettséget, műizlést, szinérzéket« tanúsított, mint a legremekebb bécsi frakk. A világ összes hírlapjai elragadtatással szóltak erről a remek összképről és azok a díszruhák a párisi világkiállítás szabóipari osztályában is szenzácziót keltenének, elhomályosítanák az összes külföldi versenyt. A millenniumi évben kora tavasztól a nyár derekáig százával készültek az emlékezetes junius 8-ikára szánt ezen műipari remekek és igy természetes, hogy a kiállítási jury elé nem sok juthatott belőlük, de azért a nemzet százezrei láthatták, hogy a magyar szabóipar nagy dolgokra képes, magas színvonalon áll és jelentős szerepet vitt a millenniumi ünnepély fényének emelésében. Ilyen fényes munkák mellett érthető közömbösséggel szemlélték a polgári öltözékeket és nem igen imponáltak a kifogástalan elegancziával készített frakk- és szalonöltözetek, az Ízléses felöltők, szolid téli kabátok ; csak a különlegességek ötlöttek a nézők szemébe, például az egyes budapesti, soproni, temesvári, kalocsai iparosok által kiállított vörös lovagló-dress, díszöltönyök, szebb egyenruhák, papiruhák stb. effélék. Érdekes csoportot képeztek a csinos gyermekruhák, melyek új és szépen fejleszthető iparágat képviselnek. Nagyon hálás szakma ez, mert szabad tért ad az eredeti felfogásnak és önálló ízlésnek és olyan derék igyekezettel, minőt több kiállítónk is tanúsított, jelentékeny rést lehet ütni a bécsi versenyen, mely ez időszerint az országot valóságosan elárasztja gyermekruhákkal. A kik a történelmi főcsoport mesés templomi kincseit látták, nagy várakozásokkal kereshették az Iparcsarnokban az egyházi szereket és misemondó ruhákat. Megelégedéssel láthattuk, hogy egyes czégeink iparkodnak is az ősök nyomdokaiba lépni és nagyobb telepeket létesítettek ezek előállítására. Csak csodálkozhatunk azon, hogy iparosaink közül sokkal többen nem adják magukat erre a különlegességre, mely — tekintve a magyar papság fényes anyagi helyzetét és hazafias szellemét — bő kereseti forrásnak kínálkozik. De hát itt is tapasztaljuk összes ruházati iparunk főfogyasztóját, a magyar textil-ipar gyengeségét. Tudomásunk van róla, hogy egy kiválóan népszerű szerzetes- rend kísérletet tett a reverendák szövetét itthon beszerezni és a kereskedelmi muzeum ez ügyben körlevelet is intézett az összes hazai posztószövőkhöz. De bizony eredmény nélkül. Szabóiparunk azonban nem szolgált rá, hogy a bécsi czégek lenézőleg szóljanak róla, olyan sokoldalúságot tanúsít, a minőt az egyforma sablonok szerint dolgozó nyugati szaktársak nem ismernek.
