Himer Zoltán - Szilvássy Zoltán (szerk.): A magyar iparjogvédelem 75 éve (1970)
Ujítómozgalmunk két évtizede
így 1968-ban csak 88,5 ezer újítási javaslatot nyújtottak be, az előző évi 176 ezerrel szemben, s ennek megfelelően csökkent a hasznosított javaslatok száma is (36 ezer). A benyújtott és hasznosított javaslatok számában bekövetkezett visszaesés egyrészt a rendelet alkotóinak tudatos jogalkotó munkája következtében jött létre. A rendelet, mint ahogy értől már szó volt, az eddiginél magasabbra emelte a mércét, az újításként elfogadható javaslatok tekintetében. Így kiestek az adminisztrációs, az egészen jelentéktelen, s a sokszor csak ügyeskedés eredményeként létrejött „újítások”. Az eddigi kötelezettség, miszerint a tapasztalatcserére alkalmas javaslatokat a vállalatok kötelesek voltak továbbadni, megszűnt, ez önmagában az országos statisztikában mintegy 25-30 ezerrel csökkentette a benyújtott javaslatok számát. A jogalkotók által szándékolt minőségjavulás azonban már 1968-ban bekövetkezett, hiszen 50%-kal kevesebb megvalósított újítás is közel 2 milliárd forint vállalati hasznot eredményezett. A szigorított feltételek (a díj forrása a bér, vagy a részesedési alá) mellett is 144 millió forintot fizettek ki az újítóknak és feltalálóknak. Kétségtelenül visszaesést - a jogalkotók által nem szándékolt visszaesést - okozott azonban többek között az, hogy az új rendelet, s az ehhez kapcsolódó irányelvek ismerete csak lassan terjedt, amit még csak tovább lassított, hogy ebben az időben az új gazdaság- irányítási rendszerrel kapcsolatos új jogi szabályozások tömege jelent meg, s csak későn jutott idő az újítási renszerrel kapcsolatos új rendelkezések megismerésére. Az új gazdaságirányítási tendszerre való áttérés problémái, tennivalói okozták azt is, hogy későn, zömében csak 1968. első féléve végén kerültek megfogalmazásra, jóváhagyásra és kiadásra a vállalati újítási szabályzatok. Az 1968 évre készült újítási szabályzatok nagyobb része nem felelt meg a kívánalmaknak. Jórészt az ezzel kapcsolatos irányelvek másolásai voltak, nem épültek a helyi adottságokra, lehetőségekre. A rendelet és az irányelvek ismerete nélkül a vállalati újítási szabályzatok hiányában olyan szemlélet alakult ki és terejedt el szinte az egész országban (még a sajtóban is)- hogy az új rendelet nem ösztönzi a dolgozókat újítási tevékenységre. Különösen lábra- kapott ez a szemlélet a vezető munkakört betöltő műszakiak körében, akik úgy vélekedtek, hogy nekik nem lehet újítani. Gátolták az újítómozgalom kibontakozását egyes pénzügyi, munkaügyi szabályozók is. így 1968-ban komoly problémákat okozott, hogy a nem ipari és építőipari jellegű vállalatok nem kaptak lehetőséget arra, hogy a bérköltségeik terhére újítási díjat fizessenek. Ugyancsak problémát okozott a közismert kategória kérdés is. Mindezeket a kormány az Országos Találmányi Hivatal és a Szakszervezetek Országos Tanácsa javaslatára 1968 év végén korrigálta. Mindez, valamint más számos intézkedés segített az újítómozgalom kibontakozása elé tornyosuló akadályok elhárításában. Az Országos Találmányi Hivatal együttműködve a Szakszervezetek Országos Tanácsával, a szakszervezetek megyei tanácsaival, a szakmai szakszervezetekkel, 1968 második felétől fokozott agitációs tevékenységet fejtett ki, hogy az újítási rendszer szabályozói minél szélesebb körben ismertté váljanak. Rendeletmagyarázó kiadványok jelentek meg, az 1969-70 évekre készült új újítási szabályzatok minőségükben már messze jobbak voltak az előzőnél. Mindezek hozzájárultak ahhoz, hogy a kezdeti megtorpanás után 1969-ben az újítómozgalom fejlődésnek indult. 149
