Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle, 2005 (110. évfolyam, 1-6. szám)
2005 / 5. szám - Technikatörténet. Longa Péterné: Csodálatra méltó jövőbe látás vagy megalapozatlan ábrándképek? – 100 éve halt meg Verne Gyula – I. rész
54 Longa Petemé igazi Juggetlenség! A tengerfenéken nincsenek urak és hatalmasok! A tenger alatt én szabad vagyok! ” A tengeralattjáró működésének alapja az elektromos energia. A regény megjelenésének idején, az 1860-as évek végén az elektromos áramot galvánelemekből nyerték, bár a dinamót már feltalálták, de áramszolgáltatásra még nem használták elteijedten. A párizsi professzor csodálkozását az váltotta ki, hogy az ismert galvántelepekkel ekkora tömegű test gyors mozgatása még elképzelhetetlen volt, s azt sem értette, hogyan pótolja a kapitány a gyorsan lemerülő galvánelemeket, illetve azok legfontosabb alkotóelemét, a cinket. Megtudjuk, hogy cink helyett a kapitány nátriumot használ, amely a tengervízből kinyerhető, hiszen az 2,66% nátriumkloridot tartalmaz. „Én ezt a nátriumot vonom ki a vízből. ...A nátrium higannyal elegyítve foncsort (amalgámot) képez, amely a Bunsen elemben a cinket helyettesíti. ... a nátriumtelepek fejlesztik a legtöbb energiát; elektromos erejük kétszer akkora, mint a cinkakkumulátoroké. ” A nátrium előállításához Nemo kapitány kőszenet használ — amelyet tenger alatti bányászattal nyer ki. Emberei búvárruhában, csákánnyal fejtik a szenet a viz alatt. Bár oxigént is fejleszthettek volna vegyi úton, a légzéshez szükséges levegőt időnként a felszínre emelkedve pótolták, és nagy tartályokban tárolták. Elektromos működtetésű szivattyúkat használtak a levegő sűrítésére, így hosszú időre elegendő készleteket tartalékolhattak. Természetesen a konyha is elektromos eszközökkel, főzőlapokkal és ivóvizet szolgáltató lepárlóberendezésekkel volt felszerelve. Az elnyújtott szivar alakú, kettős burkolattal ellátott, óriás fényszóróval rendelkező Nautilus tervezője, építője, parancsnoka szerint tökéletesen biztonságos: „nem érheti a hajótestet roncsolás ... nincs kötélzet ... nincs vitorla, hogy laszaggassa a szél. Nincsenek kazánok, nincs kazánrobbanás. ... Nincs szénhiány.. nem kell viharral küszködnöm, mert pár méterrel a felszín alatt mindenkor teljes nyugalom honol. ... Az én hajóm a hajók legtökéletesebbike! ” A Nautiluson mindent a tenger kincseiből állítanak elő — még a papír is tengeri fűből készül. A tenger alatti vadászat búvárruhában, speciális fegyverrel és lőszerrel történik: sűrített levegővel apró üvegtokokat lőnek ki, amelyek acélhüvelybe vannak foglalva, végükön ólomnehezék van. Tulajdonképpen apró leydeni palackok nagyfeszültségű elektromos töltéssel. A leggyengébb ütődésre kisülnek, puszta érintésükre kimúlnak a legnagyobb tengeri állatok is. A Nautiluson meglepő kalandokat élnek át hőseink. Meglátogatják Atlantisz romjait, Herkules templomát, átúsznak az épülő Szuezi-csatoma alatti alagúton, eljutnak a Déli-sarkra, jégfogságba kerülnek, de természetesen szerencsésen kiszabadulnak egy szellemes megoldással: forró vizet lövellnek előre, és az idegen hajók elsüllyesztésére használt acélsarkantyúval törnek át a meglazított jégrétegen. Az erős villanyfénnyel megvilágított tengerfenéken tökéletesen éles fényképfelvételeket tudnak készíteni, és megfigyelhetik a Great Eastern által lefektetett kábeleket a tengerfenéken. A tenger alatti utazás gondolata mindig izgatta az emberek fantáziáját, és a gyakorlati megvalósításra is történtek kísérletek jóval a Nemo kapitány megjelenése előtt - mindezekről Verne valószínűleg tudott is. A XVII. század elején Cornelius Drebbel Londonban folytatott próbálkozásokat tenger alatti járművel — erről nem sok konkrétum maradt fenn. A XIX. század elején az amerikai Robert Fulton, a gőzhajó feltalálója Napóleon konzulsága idején a francia kormánytól megbízást kapott tengeralattjáró építésére, amely az angol blokád áttörésére szolgált volna. Fulton el is készítette a berendezést - és mintegy 70 évvel Verne előtt ő is a Nautilus névre keresztelte. A Szajnán, majd Le Havreban sikeres bemutatót tartottak, de Napóleon érdeklődése mégis más irányba fordult: egy kevésbé költséges, fából tervezett tengeralattjáró építését támogatta; ezt a Coessin fivérek készítették, de gyakorlati alkalmazására nem került sor. Az 1830-as, illetve 1840-es években egész sor francia feltaláló foglalkozott a feladattal, a tervek némelyike többkevesebb sikerrel meg is valósult. 1863-ban Bourgeois és Brun Rochefort-ban három éven át folytatott kísérleteket a Le Plongeur (Búvár) elnevezésű tengeralattjáróval. A járművet sűrített levegővel működtetett dugattyús motor hajtotta, öt csomónyi mélységben haladt, de stabilitása nem volt megfelelő. Az amerikai polgárháborúban történt meg az első olyan eset, amikor tengeralattjáróval sikerült egy csatahajót elsüllyeszteni. Ez 1864-ben történt — öt évvel Verne regényének megjelenése előtt. Mint már említettük, az elektromos energia olyan mértékű és olyan eredményes felhasználása, mint ahogy az Vernénél szerepel, még nem valósult meg az 1800-as évek végén - ezen a területen elgondolásai profetikusnak tekinthetők. Ugyanakkor furcsa, hogy a Nautilust mozgató gépezet esetében Verne nem az elektromos forgómotor alkalmazását említi, holott annak alapjait már 1825-ben kidolgozta egy angol tudós: Michael Faraday, és 1837-ben az amerikai Thomas Davenport egyenáramú, forgótekercses motort szabadalmaztatott. A század közepén már Európában és Amerikában is számos, elektromos motor által meghajtott berendezés létezett - a Nautiluson viszont ebben a tekintetben az elektromosságnak csak az a szerepe, hogy a hagyományos dugattyús gőzgépek dugattyúit nagy teljesítményű elektromágnesek mozgatják. Ebben a tekintetben tehát Verne a már bevált megoldásokat sem alkalmazta. A regény megjelenése után, de még Verne életében felavatták az első francia hadi tengeralattjárót, amely akkumulátorokkal hajtott villamos motorokkal működött. A Nemo kapitány „utóéletének” tekinthető Simon Lake amerikai gyáros tevékenysége, aki 1896-ban szabadalmaztatta tengeralattjáróját - saját nyilatkozata szerint Verne művei lelkesítették vállalkozásában. A merülési mélységet vízkiszorítással állította be, akárcsak Nemo kapitány. A jármű az úszáson kívül a hajófenéken elhelyezett három kerékkel is tudott haladni például sekély, iszapos fenéken, és egy csövön át tartalék levegőt tudott beszívni. Kotrásra, roncsok kiemelésére, aknák lehelyezésére vagy felszedésére is alkalmas volt. Egyszer egy nagy, pusztító vihart a tengerfenéken meghúzódva vészelt át. Minderről Verne is tudomást szerzett, Lake tengeralattjárójában álmai megvalósulását látta. Maga Lake is írt egy könyvet tapasztalatairól, kalandjairól, és azt ezzel a megjegyzéssel zárta: „Jules Verne képzelete a ma valósága. ” Nemo kapitány hatalmas vállalkozása, a Föld körülhajózása tengeralattjáróval a XX. század közepén amerikai és orosz atommeghajtású jármüvekkel többszörösen megvalósult.
