Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle, 2005 (110. évfolyam, 1-6. szám)
2005 / 4. szám - Henczi Mária: Az epilepszia gyógyításának története és rövid áttekintése
38 Hcnczi Mária 3. Jézus meggyógyít egy megláncolt epilepsziást. Emléktábla, 1750. Lutheránus templom, Krummenau 4. Jézus meggyógyít egy epilepsziást. Miniatúra a 12. századból. Condé Múzeum, Párizs 5. Az epilepszia gyógyítása. A XII. századból való Sloane-kézirat. British Múzeum, London Az epilepsziával élő emberekre félelemmel tekintettek, bizalmatlanok és értetlenek voltak velük szemben, a társadalomból lényegében kirzárták őket, mint a páriákat vagy a bűnözőket. Ennek ellenére számos ember vált közülük világhíressé, például Julius Caesar, Nagy Péter cár, IX. Pius pápa, Dosztojevszkij, Nagy Sándor, Van Gogh, Raszputyin, Moliere, Alfréd Nobel, V. Károly, Szókratész, Lenin, Margaux Hemingway, Thomas Mann, Karinthy Frigyes vagy a költő, Lord Byron és még nagyon sokan mások. Ez is alátámasztja, hogy az epilepsziások nem szenvednek semmilyen retardációban, szellemileg nem visszamaradottak. Irodalmi alkotások sokasága örökítette meg az epilepsziás emberek kirekesztettségét, magányát, például Dosztojevszkij: Karamazov testvérek, A félkegyelmű; Karinthy Frigyes: Utazás a koponyám körül; Thomas Mann: Buddenbrook ház. Mind a mai napig él a társadalomban az epilepsziával szemben tanúsitott előítélet és félelem, emiatt a betegek kirekesztettnek, elzártnak érezhetik magukat. A társadalmi hatások országról országra, kultúráról kultúrára különböznek, abban azonban megegyeznek, hogy az epilepszia társadalmi következményei nagyobb szenvedést okoznak, mint maguk a rohamok. Az Amerikai Egyesült Államokban 1980-ig nem engedélyezték az epilepsziával élők házasságkötését, 1956-ig fajegészségtani okokra hivatkozva végezték az epilepsziások sterilizációját. Az 1970-es évekig a rohamot átélő embert kiutasították az éttermekből, színházakból. Angliában 1970-ig tiltotta a törvény az epilepsziával élők házasságkötését. A felmérések szerint Kínában a megkérdezettek 30%-a véli, hogy epilepsziásokat nem szabad alkalmazni. Nálunk az előítéleteket mérő Bogardus-skála azt mutatja, hogy a társadalmi diszkrimináció ennek a betegségnek a megítélésében sokkal erősebb, mint például az értelmi fogyatékosok és a mozgáskorlátozottak esetében. Egy 1994-ben készült, 1000 lőre kiterjedő közvélemény-kutatás szerint a legerősebb társadalmi előítélet a munkavállalás, képzés, valamint a családon belüli elfogadás területén jelentkezik. Az epilepszia orvoslásában jelentős lépésnek számított, amikor a XVII. század közepén Thomas Willis megalapozta a neurológia tudományát.5 A XIX. században, ahogy a neurológia fejlődésnek indult és különvált a pszichiátriától, egyre elfogadottabbá vált, hogy az epilepszia az agy megbetegedése. Ez némileg csökkentette a betegség stigmatizáltságát. 1904-ben William Spratling használta először az „epileptológus” kifejezést arra az orvosra vonatkoztatva, aki epilepsziásokkal foglalkozik, és ő volt Eszak-Amerika első epileptológusa. John Hughlings Jackson írta le először tudományos igénnyel a rohamot: alkalomadtán az agy szürkeállományában lévő idegsejtek hirtelen erőteljes kisülése. Állítása szerint a rohamok megjelenési formái attól függenek, hogy ezek a kisülések milyen funkciót ellátó területeket vonnak be az agyba.6 * * * Kortársai, Sir William Richard Gowers és Russell Reynolds pedig osztályozták a különböző epilepsziatípusokat. A kor harmadik úttörője Penfield volt, aki tanulmányozta az agyat és az epi-5 /. Willis: The London practice of physics. George & Crookc, London, 6 1685 J. H. Jackson: West Riding Lunatec Axylum Med. Rep., 3,315(1873); J. H. Jackson: Br. Med. J., 2, 703 (1890); 7. H. Jackson: Br. Med. J., 2, 765 (1890); J. H. Jackson: Br. Med. J., 2, 821 (1890)
