Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle, 2005 (110. évfolyam, 1-6. szám)
2005 / 2. szám - Könyv- és folyóiratszemle
96 Könyv- és folyóiratszemle származási jelzés és eredetmegjelölés, ipari (formatervezési) minta szerinti tagolódásban tárgyalja ezeknek a sokszínű oltalmi eszközöknek a nemzetközi aspektusait. Érdemes itt is rámutatni arra a lényeges különbségre, ami a nemzetközi szerzői jogi oltalomhoz viszonyítottan jelentkezik: az iparjogvédelem említett eszközeinek nemzeti, s néhány esetben nemzetközi oltalmának előfeltétele az ún. elővizsgálat megtörténte és az azt követő lajstromozás - ilyet a nemzetközi szerzői jog nem ismer. A bevezetést két átfogó (valamennyi oltalmi eszközt felölelő) nemzetközi egyezmény rövid bemutatása szolgálja: a Párizsi (Uniós) Iparjogvédelmi Egyezményé, valamint a TRIPS-egyezményé, és ugyancsak említés történik arról, hogy nemzetközi magánjogi szempontból ez a szabályozás sem teljes (akárcsak a nemzetközi szerzői jogban). A nemzetközi kollíziót szabályozó normákra tehát itt is szükség van (akárcsak a szerzői jogban). A szabadalmak nemzetközi védelme vonatkozásában a keretet a Párizsi Uniós Egyezmény szolgáltatja. Az utóbbi évtizedek gyakorlatában azonban a Szabadalmi Együttműködési Szerződés (PCT), valamint a Müncheni Egyezmény teremtette meg azokat a csatornákat, amelyeken keresztül a szabadalmak a tagállamokba áramlanak. A külföldi eredetű szabadalmi bejelentések — néhány kivételtől eltekintve - ezeken az utakon kerülnek Magyarországra, s ugyanez mondható el a magyar eredetű találmányok alapján külföldön benyújtott szabadalmi bejelentésekről is. A védjegyek nemzetközi oltalmának kereteit ugyancsak a Párizsi Uniós Egyezmény biztosítja. A védjegyek oltalma tekintetében azonban már több, mint száz esztendővel korábban az azok nemzetközi lajstromozásáról szóló Madridi Megállapodás is létrejött, amely- legalábbis az iparilag fejlett országok számára - biztosítja azt a csatornát, amelyen keresztül oltalmat szerezhetnek Magyarországon, és amelyen keresztül a magyar eredetű védjegyek bejelentői oltalmat szerezhetnek a tagországokban. Megemlékeznek a szerzők arról is, hogy a jogegységesítés magasabb fokát hozta létre az EU a közösségi védjegyrendszer létrehozásával: az Európai Unió Belső Piaci Harmonizációs Hivatala (OHIM) nemcsak lajstromozza a közösségi védjegyeket [amint azt a nemzetközi védjegyek esetében a Szellemi Tulajdon Világszervezete (WIPO) teszi], hanem egyrészt vizsgálja is azokat az abszolút lajstromozást gátló okok vonatkozásában, másrészt felszólalás esetén a relatív lajstromozást gátló okok tekintetében is határoz. Mindezt pedig az Európai Bíróság kontrollja mellett. A származásjelzések és eredetmegjelölések oltalmáról szóló Madridi Megállapodás inkább versenyjogias, bár vitathatatlanul az iparjogvédelem nemzetközi intézményei közé tartozik. Ezzel szemben az eredetmegjelölések nemzetközi lajstromozásáról szóló Lisszaboni Megállapodás által létrehozott rendszer a védjegyek nemzetközi lajstromozásáról szóló Madridi Megállapodáshoz hasonlít. E tárgykörben helytállóan mutatnak rá a szerzők, hogy ez a két jogvédelmi eszköz sem kerülte el a közösségi jogalkotó figyelmét: szerintük a közösségi oltalom nemcsak kiegészíti, hanem fel is váltja a nemzeti rendszereket. Az ipari (formatervezési) minták nemzetközi védelmét ugyancsak a Párizsi Uniós Egyezmény alapján létrejött Hágai Megállapodás, az EU vonatkozásában pedig az ipari minták közösségi oltalmáról szóló rendelet biztosítja. Ezek rendszere hasonlít a védjegyek nemzetközi, illetve közösségi lajstromozásához. A felsorolt nemzetközi egyezmények, megállapodások nem rendelkeznek a felhasználási jogviszonyokról, ami alatt elsősorban a licenciaszerződéseket kell érteni. A szerzők ezt követően a szellemi tulajdonra vonatkozó szerződéseket tárgyalják. Ilyenek: a szerzői jogra vonatkozó felhasználási szerződés, a licenciaszerződés (szabadalom, védjegy stb.). Ezek vonatkozásában a nemzetközi magánjognak a szerződésekre vonatkozó szabályai az irányadók. A főszabály a jogválasztás teljes szabadsága (lex contractus), amelyet a mű a Szerződések a nemzetközi magánjogban c. (XXV.) fejezetben tárgyal. A Kódex 24. §-án alapuló gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a felhasználási szerződésben, a licenciaszerződésben a felek olyan jogot is kiköthetnek, amelynek a konkrét ügyhöz semmi köze sincsen. Helytállóan mutatnak rá a szerzők, hogy a gyakorlatban sokszor előfordul, hogy a felek a svájci jogot kötik ki. Ez a nemzetközi licenciaszerződések vonatkozásában már évtizedek óta jellemző. Ehhez annyit fűzhetünk hozzá, hogy ennek gyakorlati előnyei elsősorban a több országra kiterjedő hatályú licenciaszerződéseknél jelentkeznek: vita esetén egységes jog alapján lesz a szerződés érvényessége vagy a szerződésszegés eldöntendő. Ha azonban a szerződést kötő felek nem éltek jogszabály-választási jogukkal (ami sajnos elég gyakori jelenség), akkor a Kódex szabályai [25. § c), illetve d) pontja] szerint ez azt jelenti, hogy a szerzői jogok felhasználására irányuló szerződések esetében a felhasználó államának joga, az iparjogvédelmi tárgyú (licencia-) hasznosítási szerződések esetében pedig a használatba adó államának joga irányadó a szerződésre nézve. Ilyen helyzetre az alábbi szerzői jogi példa olvasható: Egy kiadói szerződés kapcsán „A” magyar szerző jogvitában van „B” ország kiadójával, mert a megállapodásban nem tisztázták egyértelműen, hogy milyen feltételek mellett és mekkora honorárium jár a szerzőnek. A szerző a magyarjogból indul ki, amely szerint a kiadói szerződés visszterhes szerződés, s legalább a magyar jog szerinti alsó határnak megfelelő honoráriumra igényt tarthat. A Kódex 25. § c) pontja alapján az ilyen szerződést nem a magyar jog, hanem „B” ország joga szerint kell megítélni. Ha a felek az alkalmazandó jogot a szerződésben nem kötötték ki (jogválasztás), sem pedig a Kódex 25. § c), illetve d) pontja által felállított kollíziós szabály nem alkalmazható, akkor a Kódex 29. §-ában meghatározott „jellemző szolgáltatás”, vagy ha ilyen sem állapítható meg, akkor annak az államnak a joga irányadó, amelyhez „a szerződés - az adott szerződéses viszony lényeges elemei szerint - a leginkább kapcsolódik”. Ez utóbbi esetre is olvasható példa: egy olyan licenciaszerződés, amely része egy magyar vevő által aláírt komplex szerződésnek, amely utóbbiban van gépszállítás, építési vállalkozás, szabadalom és knowhow vétele is. A jogvitában a licenciaelem a Kódex 25. § d) pontja szerint a külföldi fél jogát vonzza, a komplex szerződés vállalkozási részére a Kódex 26. § (2) bekezdése alapján pedig a magyar jog irányadó. Miután ilyen helyzetben mind a szerződéses érdekek Magyarországra irányultsága, mind a megvalósítást biztosító tevékenység helye, tehát
